Egy este ( XIX. Fejezet )

*Emma szemszöge*

- Emm, várj! – hallom meg Damon kétségbeesett hangját. – Hová mész?
- Őszintén? Berúgni. De neked nem a csajod után kellene futnod? – meg sem állok, de ő pár pillanat alatt mellettem terem. Szeme a padlót pásztázza, mintha onnan várná a megoldást az életére.
- Majd én eldöntöm, mit csinálok, jó? Nem mellesleg eléggé jól hangzik a programod. – Kisétálunk a kapun, a csípős hidegben rögtön azt érzem, rossz ötlet volt kabát nélkül elindulni. Elsétálunk a legközelebbi bárhoz, folyamatosan húzva a kínos csendet kettőnk között. Egy gonosz részem majd kicsattan, hogy végre szakítottak, vagyis hát, közel állnak hozzá. Mégis, valamiért bűntudatot is érzek. Nem könnyű elveszíteni egy olyan barátot, aki évekig mellettem volt, segített, ha bajban voltam. Számíthattam Ash-re. De mára már csak az árnyéka önmagának. Meg kellene mentenem ettől az önpusztító élettől, de nem visz rá a lélek. Még mindig fájnak a szavai. Nem mellesleg a büszkeségem sem segít a dolgokon.
Rápillantok Damon profiljára, és nem tudom megállni, még így is érzem azt a bizsergést a gyomromban. Annyira intenzív érzés. Elérjük a bárt, és még ebben az abszurd helyzetben sem veszíti el udvariasságát. Megáll, kinyitja előttem az ajtót, és csak utánam lép be. A kis helységben rögtön megcsap az olcsó sör és whiskey szaga. Egy bácsika éppen még több vodkát kér, de már így sem néz ki szomjasnak. A sarokban egy baráti társaság biliárdozik, az egyik szőke lány éppen visongva ugrál össze-vissza, az ellenfele pedig csak mosolyog rá.
A mellettem álló srác megköszörüli a torkát, ezzel kiszakít vizsgálódásomból. Leülünk egy eldugott kis asztalhoz, a rövid farmerszoknyájú pincérnő már rögtön mellettünk is terem. A kiscsaj kíméletlenül flörtöl, én pedig csak a szememet tudom forgatni rá. Mégis meglepetten nézek Damon-re, akiről mintha az egész egyszerűen leperegne. Kurtán válaszol, és még a mellére sem nézett rá. Pedig a csitri éppen hogy nem gyerekméretet vett fel, egy vásáron simán árusíthatná magát. Rendel magunknak két sört, aztán felém fordul. A lány rám pillant, vicsorog egyet, majd kelletlenül elsétál. Azok a jól ismert kék szemek egyenesen engem bámulnak, én pedig, mintha valami ősi folyamat vagy reakció lenne, elpirulok. Hálás vagyok a sötét bárokért.
Megköszörülöm a torkom, körmömmel az asztal szélét kaparom. Valószínűleg a hangja idegesíti, mivel kezével lefogja enyémet. Én viszont rögtön elrántom. Elkeseredetten sóhajt, hátradől, tarkóján összekulcsolja kezeit. Vár egy kicsit, aztán kitör a hurrikán.
- Van róla fogalmad, milyen szar helyzetbe kerültem? És nem hiszem, hogy ne lenne közöd hozzá. Néha úgy érzem, jobb lett volna, ha nem találkozom veled. Mert elvetted tőlem azt az embert, akire eddig minden helyzetben számíthattam. Ráadásul elcsesződött a kapcsolatom is, amit szintén te idéztél elő.
- Hé! Azért válogasd meg a szavaid. Köteleztelek én valaha, hogy összejöjj Ash-sel? Nem. A ti dolgotok volt. Bocs, hogy nem tudsz kezelni egy kapcsolatot. – Megtalálom végre a hangom. Értem én, hogy dühös és kétségbeesett, de ne rajtam töltse ki.
- De ha nem lát meg nálad, még mindig együtt lennénk!
- Nem én kértem, hogy maradj. Őszintén szólva, nem is örültem neki nagyon.

- Ha megtalálom azt az idiótát, esküszöm, hogy…
- Erre semmi szükség. Nézd, nem fejezhetnénk be a marakodást? Senkinek sem tesz jót.
- Ha akarod… - Időközben megkaptuk az italainkat is.
- Kössünk üzletet. Ma este rendesen berúgunk, aztán megpróbálhatnánk barátokként viselkedni. Áll az alku? – rám pillant, ajkán mindentudó mosoly bujkál. Egy pillanatig azt hiszem, megfutamodik, és egyszerűen elküld a fenébe, de aztán vigyorogva megrázza kinyújtott kezem.
- A fenébe is, igen! Igyunk!
Két órával, és hat elfogyasztott itallal később már egyikőnk sem érzi magát olyan rosszul. Odasétálunk a zenegéphez; megjegyezném, elég ősi darab, és beteszünk egy elég hajrázós rock számot.
A szám közben annyira belelendülök a táncba, hogy elszédülök, de Damon nem hagyja, hogy a földre zuhanjak. A derekamnál fogva leültet a helyemre, majd mindkettőnknek hoz egy-egy pohár hideg vizet. Miután lehajtom, erősödik a hányinger, de tartom magam. Egy kicsit üldögélünk, és beszélgetünk. Furcsa mód most egyikünk sem gúnyos a másikkal, ami felemelő számomra. Olyan dolgokat mond el magáról, amiket szerintem magától csak úgy nem tenne meg. De hát ezért van az alkohol, nem? Feloldja a gátlásokat.
Miközben a gyerekkoromról beszélek neki, felbukkan mellettünk egy hosszú, fekete hajú lány, hatalmas… szívvel, és félbeszakít.
- Elnézést, de te nem Damon vagy? Láttalak múltkor a nyílt… - a lány nem tudja befejezni a mondatát, mivel Damon úgy néz rá, hogy attól még a levegő is megfagyna idebent. A csaj zavarba jön, elpirul, és az egyik tincsét kezdi csavargatni. Tipikus reakció.

- Bocs, de zavarsz.

- Én… én csak…
- Ha nem vennéd észre, a barátnőmmel vagyok itt. – Eddig csendes szemlélő, és akármennyire undorító dolog, de magában nevetgélő voltam, de erre még én is felfigyelek. Az állam konkrétan a padlót súrolja. Damon csak egy pillanatra néz rám, kacsint egyet, majd figyeli a lány távolodó alakját. És ekkor egyszerűen röhögő görcsöt kapok. De annyira, hogy még könnyezem is. Annyira képtelen helyzet volt az, aminek a szem- és fültanúja voltam, hogy ezt váltja ki belőlem. Damon mosolyogva figyel, aztán ő is velem nevet. Egy öt perc után viszont beáll az a kínos csend, amit utálok. Megköszörüli a torkát, én pedig nagy levegőt veszek, és rákérdezek.
- Ezt meg miért kellett? – Damon csak rándít egyet a vállán, és ez a mozdulat felbosszant.
- Ez csak egy kamu duma volt. Ne húzd fel magad.
- De… Mindegy, igyunk.
- Hohó! Titkon alkoholizál a kisasszony? – attól a féloldalas mosolytól megborzongok, de nem hagyom magam. Megrázom a fejem, amitől csak még jobban zsong.
- Csak rendelj még.
- Mit kérsz?
- Bármit, ami kiüt annyira, hogy elfelejtsek mindent. – Mielőtt a pulthoz sétál, megkocogtatja mutatóujjával az asztalt, majd magamra hagy. Úgy érzem, csak egy pillanatra tűnt el, de már hoz is két kis poharat, és egy egész üveg vodkát.
- Kezdődjön a játék. – Az eddig lefelé fordított üvegeket felfordítja, majd tele önti az átlátszó méreggel. Megfogja a sajátját, és minden előzetes nélkül legurítja. Már most tudom, hogy nem fogok egykönnyen hazatalálni.

                                                                                                                                            BlondyBo;)

Elcseszett élet ( XVIII. fejezet )

*Damon szemszöge*

 Mi a szart keres itt ez az idióta? Lloydnak teljesen elcsavarta a fejét, fogadni mernék, egyébként nem engedne be a házába egy maffia által körözött pitiáner drogost. Megáll az eszem, éppen az életére törnek, erre befogadja azt a személyt, akit NÁLA keresnek. És még én vagyok az őrült, hogy reflexből behúzok egy ilyen embernek. Nem érdekel, mit gondol, vagy mit akar, akkor is megvédem, ha már a „hatalmas Zack” nincs itt megvédeni. Nem tudom, ki gondolja magát a pasijának…

- Fiúk, most komolyan itt akartok ülni egész éjszaka, és bámuljátok egymást, mint valami párbajra kész oroszlánok?

- Megmondtam, amíg el nem takarítja innen a mocskos pofáját, én el nem mozdulok! – ütögettem meg ráadásnak a baseballütőt. Tartja magát a kis pöcs, de remélem már nem sokáig, mert piszkosul közel vannak az idegeim a szétpattanáshoz.

- Rendben, elmegyek, de csak Emma miatt. Nem akarom, hogy bajod essen! – néz rá undorítóan féltő szemekkel. Hol a mosdó? Azt hiszem nagyon hamar szükségem lesz a toalett szolgáltatásaira.

Feláll, Emma is feláll, természetesen én is felállok, majd jó testőr módján hátul követem őket. Az ajtóban megállnak, kicsit hezitál, amit nem igazán értek. Most el akar menni, nem? Azért ennyire nem lehet agybeteg, hogy ne tudja használni azt a nyomorult ajtót. Ha nagyon kell segítek neki.

- Emm, kérlek, ne haragudj rám!

-  Nincs semmi… - ekkor döbbentünk rá, mire is gondolt. Mert nem ám a gyilkosokra, akiket Lloyd nyakára küldött, ááá azért miért kérne bocsánatot? Arra a csókra gondolt, amit Emma mondatának megszakításakor adott. Egy pillanatra lefagyok, fel sem fogom, mit csinál, csak bambulok magam elé, aztán valami hirtelen vág arcon, és lendületből adom neki a jobb horgost. Ahogy kihátrál az ajtón, bevágom előtte. Beletelik egy 5 percbe, hogy összekapjuk magunkat, addigra az a szerencsétlen sem veri az ajtót, valószínűleg szépen elsétál. Emma továbbra is a semmibe mered, szinte hallom, ahogy az agya dolgozik. Nem tudom mit kéne mondanom… Várjunk már, miért nekem kéne? Most mentettem ki Emmát egy bonyodalomból, szólaljon meg elsőként ő! Ez lenne az egyértelmű, nem?

- Damon… - kezdi túlságosan nyugodt hangon. Ennek nem lesz jó vége. – Az én házamban állsz, az én ajtóm kilincsét markolászod még mindig, az én padlómon állsz és az én kibaszott levegőmet szívod el minden egyes pillanatban! – bizony, a végére már megerősödött a hangja – Ki a frásznak képzeled te magadat? Nem vagy a pasim, nem vagy az apám, még csak barátomnak sem tartalak, milyen jogon dobsz ki te bárkit is az ÉN házamból?

Választ vár, amit nem igazán kaphat meg. Teljesen leblokkolok, még annyira sem tudok gondolkodni, mint azelőtt. Pedig valamit muszáj lesz valamit kinyögnöm, vagy biztos letapos minimum a földszintre, de inkább a pokol mélyére, a szeméből ítélve. Talán onnan szerezte a szemében égő tüzet is? Rémisztő, mintha magával, Luciferrel néznék farkasszemet. Bármelyik pillanatban megjöhetnek a Winchester fiúk, hogy közbelépjenek az élet-halálra menő párbajba.

- Azon a jogon, hogy ez a senkiházi vadbarom miatt te vagy veszélyben! Mi a jó anyámért nem fogod fel, milyen helyzetben vagy? Ébredj már fel!

Erre megkapom a legszebb választ. Legalább fizikailag fáj, nem szellemileg. Bárcsak mondhatnám barátságos arcon paskolásnak, de az az erős csattanás erősen cáfolja a dolgot. Meglep, milyen erő van ebben a lányban, miután megtette, égő fájdalom mászik a helyére, és ha jól látom az ajtó melletti kis tükörben, egyre jobban vörösödik.

Emma hátrál egy lépést, mintha elszégyellné magát. Pedig csak az ajtót nyitja ki, amin aztán szépen kilök, majd bevágja az ajtót mögöttem. Erős szégyenérzet kerít a hatalmába. Nem érzem magam megkönnyebbülve, sőt, inkább fáj minden, ami történt. Egyértelmű, hogy Emma nem kér a segítségemből, előbb bízik meg abban a senkiházi drogfutárban. Szánalmas vagyok, szánalmas az egész létem, valamiért nekem semmi nem jön össze. Egyre többet vágyom magányra, Ashley komolyan az őrületbe tud kergetni. Imádnivaló lány, látszik, hogy szeret, de ez nekem túl sok. Mindig a nyakamban van, mindig elkísér mindenhova. Így, hogy hozzám is költözött, még annyira sincs nyugtom, mintha a kollégiumban lenne. Mit tegyek? Kérjem meg, hogy költözzön el? Akkor én leszek a szívtelen, önző barom, aki kihasználta a törékenységét. Beszéljem meg vele ezt a dolgot? Dettó, ugyan az lenne, mint az első opciónál. Basszus, rohadtul szükségem lenne most valakire, aki ad valamiféle választ a kérdéseimre, esetleg csak egy kis kiindulópontot, ahonnan el tudnám kezdeni a válaszkeresést. Bezzeg, ha most itt lenne apa. Szinte vele nőttem fel, édesanyám 2 éves koromban hagyott el minket, szinte nem is emlékezem rá. Mikor tinédzser voltam, mindig bizalommal fordultam felé. Anyáról beszélgettünk sokat, segített tanulni, esetleg egy-két jó tanáccsal látott el a csajok terén. Oké, nyilván az utolsó volt a leggyakoribb. A munkájából adódóan nem volt túl gyakran távol tőlem, – anyával együtt elég sikeres írók voltak – ezért volt alkalmunk beszélni, ahányszor szükséges volt. Ő volt az az ember, akire felnéztem, példaként követtem, ő térített le a bulizós-vadulós útról, csak az ő kedvéért jártam fősulira. (amit a mostani eszemmel nem bánok, egy nagyon komoly grafikus szakon végeztem, mostanság keresgélek autó vagy motorszalonokban munkalehetőséget, hátha keresnek designtervezőt, mint az Amcsi benzinfalókban vagy az Autókereskedőkben) Nagyszerű férj, annál jobb apa, mégis meg kellett halnia. Cserbenhagyásos autóbaleset, mint később kiderült, egy őrült írókollégája a bűnös. Abban az időszakban szarul közelítettem meg az embereket, mindenkiben a potenciális ellenséget láttam, megesett, hogy magamtól meglátogattam a nagybátyámat, ami azért érdekes, mert pszichiáter. Nem vagyok őrült, nem vagyok közveszélyes, egyszerűen jólesett beszélgetni vele, mint rokonnal, mint orvossal. Most már azt hiszem összeszedtem magam, a nagybátyám és a barátaim segítettek ezen átlendülni. Mégsem tudok senkit felhívni ebben az elgyengült pillanatomban.

- Damon?

Egy pillanatra a vér is megfagy az ereimben. Normál esetben örülnöm kéne ennek a hangnak, viszont Emma ajtaja előtt ülve, piros folttal az arcomon és borongós tekintettel magam elé bámulva, talán félreérthető szituációt produkálok.

- Ash? Mit keresel itt? – pattanok fel azonnal a helyemről.

- Ezt te kérdezed? Tudod, hogy a legjobb barátnőm ajtaja előtt forgatsz egy baseball ütőt, ami olyan lendületes már, hogy felszállhatnál vele?

Igaza van. Mikor ideges vagyok, szeretek valamit fogdosni, hogy ne érezzem magam olyan tehetetlennek.

- Figyelj, a kiborulásod előtt, kérlek, hagyj időt elmagyarázni! Tudom, fura lehet ez az egész, és most jön az „ez nem az aminek látszik” duma, de tényleg így van! Emm-et megfenyegették, és…

Persze, hogy nem kapok időt. Rögtön közbevág

- Nem, Damon, nem érdekel! Tudod milyen régóta felfigyeltem, hogy nyáladzol utána? Azt hiszed, teljesen hülye vagyok? Pontosan tudom, hogy mikor kórházba voltál, és Jess elhívott, a kis Emma veled volt, de ilyen messzire el sem kell mennünk, elég, ha a próbaterembe maradunk! Azok a pillantások, amiket váltotok, az a teljes összhang, meg a „majdnem csókok”. Nem is értem, mit keresek még melletted, ez a kapcsolat olyan mélyre van már temetve, mint az én önbecsülésem! Köszönöm, hogy te is belém rúgtál egyet, felírtalak a „tapossuk össze Ashely Hillt közösen” petícióra! Remélem én bővítettem a „hány lánnyal feküdtem már le egy macsó mosoly után” listád!

- Ash, kérlek, ne csináld! Nem akartam neked rosszat.

Azt hiszem a sorsom megpecsételődött. Mindenkinek a boxzsákja lettem, csak mindenki máshogy használja ki. Zack szellemileg rúg belém, míg a két lány fizikailag üt. Nem értem, miért érdemlem ezt. Ashleyért mindent megtettem, mégsem bízik bennem. Emma felé próbáltam nyitni, támadásnak vette. Zack egy barom, pedig segíteni akartam. Mégis ŐK vannak felháborodva mindenért. Ha mindezt összegzem, szerintem nekem kéne ezeket tennem, és nem velem kéne ezt tenniük.

Váratlanul nyílik ki mögöttem az ajtó. Vörösre sírt szemeivel nem meglepetten néz mindkettőnket. Szóval mindent hallott. Kíváncsian pillantok Ash felé, akinek természetesen már hűlt helye. Emma hasonló célokkal zárja be maga után az ajtót, majd engem nagy ívben kikerülve lesétál a lépcsőkön. Egyedül maradtam a belülről lassan emésztő gondolataimmal. Teljesen egyedül hagytak. Mindenki!

HItaly:)

A múlt ( XVII. Fejezet )

*Emma szemszöge*

Fázom. Összehúzom magamon a kardigánom, de így sem segít semmit. Éjszaka a város csodálatos, bár kissé félelmetes. A hatalmas házak szinte összenyomnak, a keskeny járdán nem érzem magam biztonságban, mégis megnyugtat a tudat, hogy egyedül vagyok. Régebben utáltam egymagam lenni, de most, ezekben az őrült hetekben semmi másra sem vágyom. Bakancsommal egy kis kavicsot rugdosok, mikor meghallom egy kocsi erős fékezését. Megtorpanok, még hátra is fordulok, hogy láthassam azt az ámokfutót. Ekkor látom, hogy egyenesen felém tart. Ismét fékez egy nagyot, konkrétan mellettem, és kiszáll belőle három kopasz izomagyú. Az egyik kezében még baseballütő is van. Az alacsony; bár nálam még így is magasabb; srác nekinyom a falnak, így kelletlenül érzem izmos mellkasát. Forró, olcsó sörtől bűzlő lehelete az arcomat csiklandozza. Felfordul tőle a gyomrom. Sötét szeme végigsiklik testemen, majd egy hatalmas vigyorral az arcán a fülemhez hajol.
- Három napod van, hercegnő. Kerítsd elő azt a balfaszt. Lehetőleg a pénzzel együtt. – Eltávolodik tőlem, van képe hozzá, hogy még egy kacsintást is ejtsen nekem, aztán ahogyan érkeztek, úgy tűnnek el. A könnyeim akaratlanul hullnak, míg haza nem érek.
Az ajtómhoz lépek, és épp belépnék, amikor is magától kinyílik előttem. Meglepődni sincs időm, rögtön a kezemnél fogva magához húz, és ajka máris ajkamon. Olyan puha, olyan jó! Keményen az ajtónak nyom, teljes testével hozzám simul. Egy pillanatra elhúzódok tőle, hogy tényleg elhiggyem, ő áll itt előttem.
- Nyisd ki! – Suttogja halál komolyan. Értetlenül nézek rá.
- Mi van?
- Nyisd már ki, a rohadt életbe! – Minden, ami eddig körülvett, elhalványodik. Résnyire nyitom a szemem, a nap sugarai megvakítanak, ezért a párnámat az arcomra nyomom.
- Emma, ne szórakozz már! – hallom meg ismét azt a hangot, de ez Zack hangja. Kipattanok az ágyból, az ajtóhoz futok, szélesre tárom előtte. Összevont szemöldökkel néz rám, de rögtön megnyugszik, ahogy meglát a kockás rövidnadrágomban és a tőle kapott bő pólóban.
- Zack, mégis mi az, ami nem várhatott körülbelül 2 órát?
- Most keltél? – arcán az a mosoly terjed szét, ami olyan dögössé teszi őt. Ásítok, majd biccentek egyet neki. – Nem akartalak megzavarni, de délután egy van. – Ezen meg sem lepődök. Volt már, hogy négykor keltem fel, bár előtte szépen berúgtam.
- Mi olyan fontos?
- Azt hiszem, tudom, hol van a volt pasid.
- Nem a volt pasim! Mindegy. Hogy találtad meg?
- Elmentem ma egy alkatrészért a motoromhoz, és megálltam Detroitban enni az egyik KFC-ben, és mikor a pénztárhoz értem, na mégis ki állt ott?
- Nem hiszem el, hogy eladó fiú!
- Én aztán nem venném meg. – Megütöm a karját, de így is nehezen fojtom vissza a nevetést.
- Szóltál neki?
- Igen. Azt mondtam, a szart is kiverem belőle, ha hagyja, hogy bármi bajod essék. – olyan komolyan mondja ezt, hogy egyszerűen beleremegek. Magamhoz húzom, kezeimmel szinte el sem érem tarkóját. Beletúrok a hajába, amitől rögtön ellazul, behunyja a szemét, arcát nyakam hajlatába temeti. Női logika, de bűntudatom van attól, hogy nem vele álmodtam. Fejemben ismét lejátszom azokat a pillanatokat, amiket az álmomban nem a barátommal, hanem Nick-kel töltöttem.
 Öt nap telt el. Damont kiengedték, vagy esetleg megfenyegette az orvosokat, hogy szabadulhasson. Én mindkettőt el tudom képzelni. Zack a látogatása óta nem keresett, Jess pedig folyamatosan hívogat, bármit megadna, hogy visszamenjek. Igazság szerint hiányoznak a többiek, de ezt sosem vallanám be senkinek. Hatalmas balhét csináltam, és túl büszke vagyok ahhoz, hogy csak úgy feladjam.
A kanapén ülök, kedvenc könyvemmel a kezemben üldögélek a kanapén, amikor is megszólal a csengő. Már régen ki akartam cserélni, mert olyan hangja van, mintha éppen a halál madara sivítana a fülembe. Odabotorkálok az ajtóhoz, és amikor kinyitom, egy rég nem látott arc köszön vissza rám. Elmosolyodom, amitől neki is jobb kedve lesz, de még így is látszik rajta, hogy kimerült.
- Szia, idegen.
- Szia, Nick. – intek egyet, ő pedig veszi az adást, és belép a lakásba. Míg ő körülnéz, feldolgozom a látványát. Izmos, széles vállak, ahogy a zsebébe dugja a kezét, az még a legprűdebb lányokat is tűzbe hozná, és az a formás... Megköszörülöm a torkom a gondolatmenetem megszakítására, mire ő a válla felett hátranéz rám, azzal a mosollyal, amit mindig is imádtam.
- Kérsz valamit? – Lesütöm a szemem, a konyhába mennék, ha nem állítana meg.
- Semmit. Illetve…
- Mi az? – felnézek gyönyörű szemébe, és rögtön meg is bánom, hogy megkérdeztem.
- Kellene egy hely, ahol meghúzhatom magam. Csak téged ismerlek, Jess-t meg nem akartam zavarni ezzel. – elhúzódom tőle, lefejtem az ujjait a karomról.
- Te nálam akarsz elbújni? Megőrültél? Itt fognak először keresni, hahó!
- Kérlek! Kell még egy kis idő, míg összeszedem a pénzt. Egy hét. Ennyit kérek. – El akarom zavarni, de az emberségem ismét győzedelmeskedik. A kanapé felé bökök, kihozok neki egy takarót és párnákat, majd mindent mellé dobom. Sóhajtok egyet, előtte állok, kezem a derekamon.
- Csinálok kávét, te is kérsz?
- Nem, köszö… - Ezúttal nem csengetnek, hanem ököllel verik az ajtómat. Ilyen felkapott lettem ma? Ismét odacsoszogok, résnyire kitárom az ajtómat, de rögtön be is csukom. Vagyis csuknám, ha az illető nem tette volna oda a lábát. Befurakszik, arca sápadt, de már normális szinten, kiegészítőként pedig a hatalmas vigyora ül az arcán. Beletúr a hajába, sehová nem néz, csak rám.
- Ne mondd, hogy ennyire hiányoztam.
- Miért jöttél? – háttal áll Nick-nek, így egy ideig biztos nem veszi észre. Időközben Nick védekező pozíciót vett fel, felállt, karját megfeszíti, kezét ökölbe szorítja. Idegesen figyeli Damon minden rezdülését.
- Csak meg akartam bizonyosodni arról, hogy jól vagy. Tudod, mióta az orosz maffia rád szabadult, nem ártana, ha néhányszor ellenőrizne valaki. Csak hogy meghaltál-e vagy sem.
- Ez szép tőled. Mint látod, teljesen jól vagyok, szóval el is mehetsz. – felnevet, és ezt a hangot bármilyen pillanatban szívesen hallgatom. Mosolyogva megdörzsöli borostás állát, majd megfordul. Innentől minden nagyon gyorsan történik. Mindketten megindulnak egymás felé. Nick be akar húzni neki, de ő elhajol, majd egy hatalmasat üt egyenesen Nick gyomrába. Köhög párat, aztán kiegyenesedik. Ismét támadásba lendül, de ezúttal sem találja el Damon-t. Egy bal horoggal sikeresen a padlóra küldi Nick-et, én pedig az eddigi dermedtségből feleszmélve futok a két fiúhoz, elrántom Damont, majd egy hatalmas pofont keverek le neki. Először csak döbbenten néz, majd kezével megérinti az érzékeny területet. Ekkor látom, hogy vérzik a keze. Majd később foglalkozok vele. Megköszörülöm a torkom, letérdelek Nick mellé, aki nyöszörög, de jól tartja magát. Segítek neki felállni, majd leültetem a kanapéra. Dühösen fordulok meg, Damon elé lépek, ujjammal a mellkasát bökdösöm beszéd közben.
- Neked elment a józan eszed? Vagy a kórházban olyan gyógyszert adtak neked, amitől megbuggyantál? Ezt mégis miért kellett? Nem hiszem el, hogy ilyen forrófejű vagy! – Eleinte türelmes volt, de most lefogja mutatóujjam, olyan közel hajol, hogy érzem az arcszeszét.
- El kell mennie. E miatt a szarzsák miatt fogsz meghalni! Ezt nem engedhetem!
- Mióta érdekel az téged, hogy mi van velem?
- Törődöm veled. – Lesüti a szemét, majd Nickre pillant. Rögtön átvált gyengédből kősziklává, még pislogni is alig van időm. Besétál a hálószobámba, majd visszatér a kezében egy baseballütővel.
Meglepetten pillantok rá, miközben ő leül a fotelembe, kényelembe helyezi magát, és úgy néz Nick-re, mintha helyben ki akarná tépni a torkát.
- Te meg mi a fenét csinálsz?
- Ha ő marad, én is maradok.
- Nálad tényleg nincs minden rendben. Először is, nem lesz semmi baj, másodszor most jöttél ki a kórházból! Menj haza és pihend ki magad.
- Nem tudnék egy percet sem máshol tölteni, amíg tudom, hogy veszélyben vagy. – Sóhajtok egyet, majd a konyha felé veszem az irányt. Kiveszek pár jeges zacskót, és egyet-egyet adok a fiúknak. Úgy érzem, hosszú hetem lesz...

BlondyBo;)

Idióta! ( XVI. fejezet )

Sziasztok! :)

Sosem szoktam ilyen előszót írni, mert én speciel sosem olvasom el... :D Sajnálom, hogy később jött a rész, (sokkal később) de nyaralok, és nem volt időm írni! Engem szidjatok, ne Blondyt! Most már viszont itt van, lehet olvasni! ;) Jó szórakozást hozzá! :) (Bocsánat, hogy rövid lett :( )
Emellett köszönjük a 12 feliratkozót! :) Nagyon jól esik ezt látni! A továbbiakban is írjatok kommentet, chaten lehet velünk beszélgetni, pipáljatok és iratkozzatok fel! :))

*Damon szemszöge*

Most ezt nem tudom hova tenni. Miért akarnák pont Emmát megfenyegetni? Igaz, nem ismerem őt, de nem tudom elképzelni, hogy régen drogozott volna, most meg adós. Valami vagy valaki van a háttérben. Ki kell derítenem, és ha nem is tudok segíteni, legalább Zacket riadóztatom.

- Hahó, Damon! – lengeti meg előttem a kezét a barátnőm. – Mi lelt téged? Amióta elmentek Emmáék csak bambulsz ki a fejedből.
Válaszra nyitom a számat, viszont ő is a kezembe nyomja azt a nyomorék füzetet. Istenem, esküszöm, kivágom ezt a szart az ablakon. Mindegy, a kedvéért inkább írok, de egy szemforgatást akkor is elsütök. Átlapozom a teleírt oldalak, majd egy üresnél megállapodok. Előkotrom a takaróm alól a tollat, és írok is.

„Mikor mehetek már ki?”
- Tüdőgyulladásod van, szóval megsaccolva minimum 1 hét.
Meghökkenve pillantottam Ashre. 1 hét? Az hiszem, készíthetik nekem a temetőbe a helyet. Biztos nem fekszek 1 hétig ágyban, főleg nem kórházban. Esküszöm, előbb ugrok ki az ablakon a füzetem után. Merengve pillantok a menekülési útvonalam felé, mire Ash megszólal.

- Damon, nem csinálsz semmi hülyeséget! Nem halsz bele ebbe az egy hétbe, utána meg már talán jöhetsz is vissza próbálni! Minden oké lesz, együtt átvészeljük ezt az egészet.
Szemforgatva megrázom a fejem, majd egy „képzeletbeli puszit” küldök neki. Vele talán tényleg könnyebben átvészelem, utána lépnem kell Emma ügyében! Vagy talán szólnom kéne Zacknek? Furán venné ki magát, ha „mint legnagyobb ellensége” én védeném meg. Á, fáradt vagyok én most már ehhez. Holnap kitalálok mindent.

***

Ha csúnyán szeretném kifejezni magam, akkor egy szánalmas, semmirekellő, kiszolgáltatott, lusta fasznak hívnám magam. Elnézést a csúnya szóért, de így van. Egész éjszaka máson sem járt az a semmirekellő agyam, csak ezen a kicseszett helyzeten. Bátran kijelenthetem, hogy lópikulányit sem haladtam semerre. Muszáj lesz beszélnem Zackkel, egy hétig még ide vagyok láncolva. Jó, szerencsére nem szó szerint, még csak pont az hiányozna, és akkor tényleg én lennék egy elmebeteg pszichopata, akinek nem elég, hogy az ágyhoz szíjazták, de a hangja is olyan, mintha szétdohányozta volna a tüdejét. Istenem, mi a franc ez az elmebeteg thrilleralkotás? Meg vagyok én húzatva, a kórokozók rámentek az agyam jobbféltekére, és ott élik ki a beteg könyvalkotási mániáikat. Na, most fogd be a pofád, Damon Knight!

Még mielőtt rosszabb irányba fordulna a képzeletem, előkapom a telefonom, majd megcsörgetem Zacket.

- Csá, haver! Mi újság?
- Be tudnál most jönni? Egyedül vagyok, és szeretnék veled beszélni!
- Hú, de komoly a hangod… vagyis próbálod annak mutatni. – röhög fel a vonal túloldalán. Milyen humorzsák lett.
- Rohadt humoros. Szóval, bejössz?
- Természetesen! De nem kellett volna felhívnod! - Ezt nem értettem egészen odáig, míg be nem lépett a szobámba. Meglepetéseket továbbra is tud okozni. – Mert már rég itt vagyok.
- Mi van? Őrt álltál itt nekem? – pacsizok le vele nevetve.
- Hogyne, nagyuram! Önnek a legjobb jár! Na, még mielőtt megnövelném az IQ szintednél is nagyobb egódat, inkább elmondom az igazat. Alapból jöttem volna be, csak egy ismerősöm szintén bekerült, és bementem egy kicsit hozzá is. Mesélj, tesó!
- Emmát megfenyegették! – kezd bele komolyan – Tennünk kell valamit, de nagyon gyorsan!
- Tennünk? Mióta is vagytok ilyen jóban? Ne aggódj, ez nem komoly. Egy srác a bárból, akinek nem adott több piát, mert alapból olyan részeg volt, hogy már a detox küszöbét nyaldosta. Legközelebb, ha látom, behúzok neki egyet és kész.
- Most komolyan ennyivel akarod elintézni? Ember, figyelj már rá egy kicsit jobban! Nem is őt keresik, hanem rajta keresztül keresik Nicket! Kereszttűzbe került, és a segítséged nélkül nem fog onnan kimászni!
- Figyelj ide! Had legyen ez az én gondom, rendben? Felejtsd el, foglalkozz a saját csajoddal és a gyógyulásoddal! Akadj le a kapcsolatomról, tudom, hogy a tied mézes-mázas, rózsaszín felhős meg minden szivárványhányadékos. Már hozzád is költözhetett, végülis egyeseknek jól megy. Könnyű gazdag szülők kölykének lenni, nekem ez nem adatott meg!
- Most takarodj innen, te idióta fasz! – mutatok az ajtó felé. Pontosan tudja, hogy 6 éve elvesztettem a szüleimet, azóta egyedül tartok fent egy házat, Parancsnokkal egyedül élek, és a táncos társaim a családom, meg ő. Ez övön aluli volt, ennél keményebbet sosem kaptam senkitől.
- Damon…
- Bele se kezdj! Most azonnal takarodj vagy esküszöm, felállok és én rúglak ki, de akkor te fekszel a helyemre! – üvöltöm, amennyire a hangszálam engedi. Egy nővér egyből be is jön hozzám, hogy letépje a fejem a „hangerőltetés” miatt. Szerencsére neki sikerül kiparancsolnia Mr. „Annyira Tekintettel Vagyok Másokra”-t, utána hoz nekem egy nyugtatót, amivel elég rendesen kiüt, mondván „addig sem erőlteti a hangját”. Talán jót fog tenni egy kis alvás.

HItaly:)