*Emma szemszöge*
Szavai hallatán megmerevedek. Eddigi életem során voltak már futó kalandjaim, és volt rengeteg csalódásom. Nem mondom, hogy csak szerencsétlenül végződött egy-egy kapcsolatom, de lopták már el például a pénzem. És még nem is említettem egy volt pasimat. Angelo, a helyi bandavezér olyan csodásan lopta el a szívemet, aztán klopfolta, sütötte, főzte meg és rántotta ki, ahogy akarta. Ő volt az első szerelmem, és bolondultam érte. Kegyetlenül bánt velem, de annyira szerettem, hogy mindig megbocsátottam neki. Egészen addig vele voltam, mígnem célponttá váltam a riválisok szemében. Az életem volt a tét, ezért hagytam neki egy levelet és elszöktem.
Most pedig itt ülök a kádban, és azt érzem, megtaláltam a helyem. Az egész olyan hihetetlennek tűnik. Könny gyűlik a szemembe, és amikor szipogni kezdek, érzem, hogy Damon nem mozdul. Maga felé fordítja az arcom, én pedig könnyes tekintetemmel az övét keresem. Szemei aggodalommal és félelemmel teliek, amitől csak még jobban sírni kezdek. Arcomat csupasz mellkasához szorítja, bekuporodom az ölébe, és csendesen sírdogálok. Nem tudom, miért jött ki rajtam pont most a múltban érzett összes fájdalom és keserűség, de egyszerűen képtelen vagyok türtőztetni magam.
Egy idő után érzem, hogy megmozdul, így arrébb csúszom, hogy ki tudjon szállni. Felvesz magára egy köntöst, aztán kiemel a vízből. Ahogy lábam a padlóhoz ér, rájövök, hogy rettenetesen fázom. Szerencsére Damon rám terít egy másik köntöst, aztán ismét a karjaiba vesz, elvisz a hálószobáig, és gyengéden letesz az ágyra. Miután felvett egy boxert, bebújik mellém az ágyba, és magához húz. Felé fordulok, és megfogom a kezét.
- Sajnálom, hogy elrontottam ezt az egészet. – Homlokráncolását abbahagyja, helyette kapok egy édes mosolyt.
- Semmi baj. – Szünetet tart, mérlegeli, megszólaljon-e, aztán vesz egy nagy levegőt. - Elmondod, miért sírtál?
- Lányos hülyeség.
- Engem akkor is érdekel.
- Csak… szeretlek. Nagyon. Csak… ne hagyj el, oké?
- Ennyi? –Vigyorog rám, amitől megnyugszom. – Nem szabadulsz tőlem.
- Köszönöm. – Suttogom, majd egy kis idő után mély álomba zuhanok.
***
Bőrdzsekijébe kapaszkodom, a hajamat a szél borzolja, még sisakkal a fejemen is, és teljesen felszabadultnak érzem magam. Damon hátának nyomom; amennyire csak tudom, az arcom, és ahogy egyre közelebb kerülünk a városhoz, látszanak a gyönyörű decemberi fények. Ez a két nap, távol a világtól teljesen felfrissített. Olyan érzésem van, mintha tudta volna, mikor kell közbelépnie.
- Na, milyen ott hátul?
- Jó, mehetsz gyorsabban is.
- Biztos? - Érzem a hangján, hogy vigyorog, és én sem tudom megállni.
- Persze.
Leparkolunk a háza előtt, elengedem a derekát, és miután leszállok, átveti a lábát a motoron. Leveszi a sisakját, aztán segít nekem is. Ahogy lekerül rólam, előre hajolok, és megrázom a hajam. Az út alatt hihetetlenül összeborzolódott, és mikor felállok, szembe találom magam Damon vigyorgó képével.
- Mi az? – Próbálja elfojtani a nevethetnékjét, ezért oldalra fordítja a fejét, és még meg is vakarja borostás állát, de végig somolyog.
- Csak… elképesztően szép vagy. És nekem így is tetszik a hajad. – Felcsavarja a mutató ujjára az egyik tincsem, és olyan váratlanul csókol, olyan szenvedélyesen, hogy úgy érzem, a lábam alól eltűnt a föld. Egy kissé lefagyok, de aztán ugyanolyan hévvel válaszolok a támadására. Egyik keze a tarkómon van, a másikkal a derekamat markolja, én pedig pólójába kapaszkodom. Pár perc múlva lihegve válunk el, mindketten mosolyogva. Ad egy gyengéd puszit az orromra, majd megfogja a kezem, és befelé húz. Ahogy kinyitja az ajtót, megjelenik előttem Parancsnok, és egyből odafut hozzánk. Megvakargatom a fülét, amit heves farkcsapkodással reagál le. Míg Damon leveszi a kabátját, én a kosárhoz szaladok, és kiveszek egy labdát, majd eldobom. Parancsnok úgy fut utána, mintha az élete múlna rajta, majd készségesen visszahozza nekem.
- Jó kutya vagy!
- Na! Engem sosem dicsérsz… - Tetteti a megsértődést Damon.
- Majd ha hozol nekem labdát, akkor fogom. – És mint Mr. Mókamester, lehajol a kosárba, kivesz egy piros, vinnyogó labdát, és a kezembe nyomja.
- Na, most már szeretsz, asszony? – Úgy mosolyog, mint egy ötéves, amitől teljesen megolvad a szívem. Lehet nem szeretni ezt a srácot? Nem hinném.
***
Két hónap telt el a romantikus kiruccanás óta. A kezeim tele vannak szatyrokkal, és csak nagy vesződés árán sikerült kinyitni Damon házának ajtaját. Benyomakodom az ajtón, ledobom a cuccokat, és kifújom a hajamat az arcomból.
- Szia! Hoztam kaját, remélem éhes vagy. – Várom a választ, de nem kapok. Parancsnok sem került még elő. Nincsenek itthon? Hallom, ahogy leesik valami a földre, így rögtön keresem a zaj forrását, de nem látok semmi különöset. – Hé! Ez nem jó vicc. Merre vagy? – Ismét semmi. Befordulok a hálószobába, és meglátom Damont, ahogy a bőröndjeibe pakol. Rögtön megdermedek. Kezemmel az ajtófélfát szorongatom. Ő lassan felnéz, és kék szemeiben megbánást látok, mégis folytatja a pakolászást. Megköszörüli a torkát, és becipzározza a bőröndöt.
- Én… sajnálom. Csak…
- Szerinted érdekelnek a kifogásaid? – Hangomon érződik a kitörni készülő sírás, vagyis inkább az a fajta bőgés, amit egy éjszakán át szokott az ember csinálni.
- Szeretném átgondolni a dolgokat. Ez nem szakítás. De szükségem van…
- Szükséged van egy kis térre - szakítom félbe -, vagy esetleg egy kis időre, hogy átgondolhasd a dolgokat, igaz? Ismerem a dumát. Nagyon is. – Sarkon fordulok, a könnyeim végigfolynak az arcomon. Az ajtóhoz futok, kezemmel a kulcsot keresem.
- Emma! Várj már! Hallgass meg. Kérlek. – Meztelen lába csattog a padlón, és ez arra ösztönöz, hogy gyorsabban mozogjak. Leveszem a kulcstartómról a ház kulcsát, felé dobom, majd a kabátommal a kezemben elrohanok. – Várj már meg, a kurva életbe! – Felkapja a bakancsát, és utánam fut, de engem nem érdekel. Tudhattam volna előre. Mindig pofára esek. Minden egyes alkalommal csalódok, mégsem tanulok belőle. Lihegését egész közelről hallom, én pedig már kezdek fáradni. Befordulok a sarkon, és nekimegyek rengeteg embernek, de nem érdekel. Bocsánatot sem kérek. Csak el akarok tűnni innen. A szívem felrobbant, nem hagyott mást, csakis fájdalmat. Egy kéz kapja el a csuklómat, és akárhogy próbálom kirántani magam a markából, túl erős. Maga felé ránt, így nekiütközöm kőkemény mellkasának. Először kapálózom, ütöm, ahol érem, de a sírás felülmúl mindent, és nem marad más választásom, telesírom szürke pólóját. Megpróbál átölelni, de ellököm a karját. Hátralépek, megtörlöm a szemem, aztán egy akkora pofont adok neki, hogy az én tenyeremnek is kegyetlenül fáj. Nem tűnik dühösnek, számíthatott rá.
- Emma, egy hetet kérek. El kell intéznem pár dolgot. Aztán visszajövök érted.
- Nem érdekelsz. Maradj is ott. Egyáltalán nem izgat, mi lesz veled. Csak soha többé ne lássalak. Értesz engem? Ne merj a szemem elé kerülni.
- Kérlek…
- Csak akkor fogunk találkozni, ha én megyek el hozzád. Ha megpróbálsz a közelembe kerülni, esküszöm neked, hogy kiheréllek. Viszl… Á, inkább hagyjuk. – Befutok a tömegbe, és még hallom, ahogy ordibál utánam, de nem állok meg. Addig akarok futni, míg a szívem megszűnik dobogni.
BlondyBo;)
