Sziasztok! :)
Sajnos nem új résszel jelentkezem. :( Annyi dolgom van, egyszerűen nincs időm írni. Pedig most nagyon gyarapodtunk, 25 követőre nőttünk! :) Köszönjük szépen, ez nagyon jól esik, ez tartja bennünk a lelket! ;)
Nos, az a helyzet, hogy kedves magyar tanárom egy számomra nagyon kedvelt esszé témát adott nekünk. Puskin: Anyegin című művében a főszereplő lány, Tatjána szerelmes levelet írt Anyeginnek. A mi feladatunk volt megírni rá a választ a férfi szemszögéből. Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, az eredeti levél elutasító. Én viszont a saját stílusomban, pozitívan írtam meg. Nem szeretem a tragédiát, ha már az életben történnek rossz dolgok, legalább az olvasmányaink legyenek derűsebbek. Fogadjátok szeretettel, remélem, tetszeni fog! :) Először Tatjána levelét olvashatjátok, utána az eredeti Anyegin levelet, majd az én Anyeginem levelét. Egy kicsit hosszabb szövegek, akit nem érdekel, ugorjon a végére, ott lesz az én irományom, de szerintem olvassátok végig mindet, megéri! (u.i.: stílusban nem hasonlít az eredetikhez)
Tatjána levele:
,,Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet,
De ha sorsom panaszszavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem.
És higgye el, hogy szégyenem
Nem tudta volna meg sosem,
Amíg titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom,
S hetenként egyszer láthatom;
Csak hogy halljam szavát, bevallom,
Szóljak magához, s azután
Mind egyre gondoljak csupán,
Éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
A társaságokat kerűli,
Mi csillogtatni nem tudunk,
De úgy tudtunk jöttén örülni.
Mért jött el? Békességesen
Rejtőzve mély vidéki csendbe,
Tán meg sem ismerem sosem,
S a kínt sem, mely betört szivembe;
Tudatlan lelkem láza rendre
Enyhülne tán s leszállana,
S akit szívem kíván, kivárva,
Lennék örök hűségü párja
S családnak élő, jó anya.
Másé!... A földön senki sincsen,
Kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten...
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,
Zálog volt erre életem;
Az égieknek kell köszönni,
Hogy sírig őrzőm vagy nekem...
Rég álomhős vagy éjjelemben,
Látatlan is kedveltelek,
Bűvöltek a csodás szemek,
Rég zeng hangod zenéje bennem...
Nem álom volt; színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
Majd meglobbanva és kigyúlva
Szívem rád ismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
Ha egy-egy csendes, bús napon
Ínséges szívekhez simulva
Vagy imádságban leborulva
Altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyék-alakban,
S nézel reám e pillanatban
Az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
Suttogsz: szerelemmel, reménnyel
Enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kisértőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
Tapasztalatlanság vakít,
S az égi kéz másként akarja...
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
Gyónásommal kezedbe tettem,
Előtted könnyem hullva hull,
Könyörgök: védj, őrködj felettem...
Gondold el, mily magam vagyok,
Nincs egy megértő lelki társam,
Így élek néma tompulásban,
Én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
Nézz biztatón, ne adj te mást –
Vagy tépd szét ezt az álmodást
Kemény szóval. Megérdemeltem."
Anyegin eredeti válasza:
,,Tudom, megsérti most magát
Fájdalmas titkom vallomása.
Szemének büszke, nyílt vonása
Mily megvetésbe fordul át!
Mit akarok? Mi cél vezethet,
Hogy így feltárom lelkemet?
Csak arra lesz ok, hogy nevethet,
S ki is csúfol majd, meglehet.
Megláttam egyszer lánykorában
Egy szikra vonzalmat magában,
De hinni nem mertem neki.
S nem szép szokás szerint feleltem:
Féltem, szabadságát a lelkem
- Bár untam - elveszítheti.
S közénk állt még egy gyászos óra...
Lenszkij bús áldozatja lett...
Eltéptem szívem, veszte óta,
Mindentől, mit kedvelhetett;
Függetlenül, mástól nem értve,
Azt hittem, kárpótlás nekem
A csend s szabadság. Istenem!
Tévedtem s megbűnhődtem érte!
Követni mindenütt magát,
Mozdulatát kísérni szemmel,
Nézését fogni s mosolyát
Szerelmes-bús tekintetemmel,
Szavát hallgatva fogni fel,
Hogy tökéletesség a bája,
Lábánál kínban égni el...
Ez, ez a boldogság csodája!
Ettől megfoszt a sors. Vakon
Vánszorgok, látását remélve,
Oly drága órám és napom -
S amit kimért a sors szeszélye,
Vesztem, pazarlom életem,
Mert súlya úgyis unt nekem.
Tudom: sok évre nem születtem,
De hogy toldozgassam korom,
Reggel hinnem kell rendületlen,
Hogy aznap látom, asszonyom...
Félek, szerény kérő szavakban
Szigorú szemmel mást se lát,
Csak gyűlölt cselt gyónás alakban -
Már hallom is feddő szavát.
Ha tudná, mit jelent epedve
Szomjazni, míg a vágy hevít,
Lobogni s hűs eszünk követve
Csitítni vérünk lángjait,
Vágyódni, hogy térdét öleljem,
Lábánál sírva vallani,
Kérést, gyónást, panaszt: a lelkem
Minden szavát kimondani -
S tüzem színlelt közönybe zárva
Fegyelmezni szemem, szavam,
Csevegve tettetni magam,
S vidám szemmel nézni magára!...
Mindegy. Szívemmel szállni szembe
Nincs több erőm már, lankadok;
Eldőlt: hatalmában vagyok,
Beletörődtem végzetembe."
Az én Anyeginem válasza:
,,Visszhangot adok, figyeljen, itt vagyok! Megvetni magát bármiért is? Lehetetlen. Nem volnék rá képes, főleg miután kiderült, kettőnk közül maga a bátrabb. Levelet írt nekem, nem is akármilyet. A szívem egészen az egekig szökött vagy még tovább. Szürke, felesleges életem talán most éledhet fel igazán hamvaiból. Untam a nagyvárost, beismerem, ez így van, ellenben itt sem reméltem sokkal nagyobb izgalmakat. Pár napja változtak a dolgok, mikor csillagként ragyogó szemei enyéimbe néztek. Abban a pillanatban lelkem felkiáltott; vigyáznom kell önre. Nem akarom bántani, a szívét megkínozni. Sokkal inkább dédelgetni, kezeimben elaltatni, gyengéd csókokkal ébresztgetni, szerelmemben elkényeztetni. Örök hűséget fogadnék, lábai előtt térdre ereszkednék, így mondanám el őszinte eskümet. Szükségem van látványára, bódító, édes illatára. Selymes hangja segítsen át a rosszon, mentsen meg a gonosztól, ki elmémben próbál elhúzni magától. Nem engedek a hitványnak, ezer pokol tüzén égjen a gonosz, a sátán, aki megmásítaná érzéseimet.
Hetenként egyszer találkozni? A gondolat is őrjítő, életem ekkor emésztődne föl teljesen. Látni akarom minden nap, minden órában, percben, másodpercben. Az anyafölddel is szembe szállnék, új időmértéket találnék, hogy örökké, a végtelenségig elmerülhessek kegyed gyönyörűségében.
Alattad égő máglya, amit szerelmem tüze éltet. Vigyáz rád hideg időkben, megóv a fagytol, felmelegít, ha fázol. Vöröslő lángjai árnyékomat kivetítik, ami mindig nyomodban lesz, nem veszít szemelől. Szárnyaim fehéren izzanak, ezzel is jó szándékomat jelezve. Őrangyalod vagyok, s te az enyém. Egymásba kapaszkodva járjuk utunkat, a közös utunkat, amik végre összetalálkoztak.
Kérem, higgyen nekem, őszintén beszélek. „A földön senki sincsen, kinek lekötném szívemet.” Szíve enyém, s enyém öné. Örökké."
HItaly:)
