Váratlan fordulatok ( XIV. fejezet )

*Damon szemszöge*

Erre nem számítottam. Mire jövök be? A barátnőm és a legjobb barátnője egymás torkának estek. Mi ez itt? Miről maradtam le? Szerencsétlenül kapkodom a fejem össze-vissza, mire Jess lép elém.

- Damon, jól vagy? - néz rám aggódó boci tekintetével.

- Remélem, megmaradok. - válaszolok a maximálisan rekedt hangommal. Meglep, hogy egyáltalán válaszolni tudtam. Jess tenyerét a homlokomra tapasztja, ami nem lehet túl kellemes, mivel ömlik rólam a víz. Reggel fáztam, most melegem van, de ráz a hideg. Ez normális?

- Hát, fiam, vagy most szabadultál egy kigyulladt szaunából vagy szuperment játszottál, és kimenekítetted az égő házból az embereket, de az hót biztos, hogy a te homlokod is tüzel! Tűnés orvoshoz, most azonnal!

- Jess, el szeretnék kéredzkedni! El akarom kísérni Damont az orvoshoz!

- Nem! - szólalunk fel Jessel egyszerre.

- Mi az, hogy nem? - néz dühösen a tanárunkra, majd rám. - Emma csak úgy kiviharzott, én is megtehetném!

- Figyelj, kicsim! - suttogom elé lépve, mégis tartva a távolságot. - Nem szeretném, ha téged is levenne a lábadról ez a betegség! Nem kellemes egész nap az ágyban feküdni úgy, hogy a köhögéstől és a láztól még csak aludni sem bírsz, aztán az orvos beléd töm egy csomó szart, ami nagyjából 1 hét után kezd hatni. Szóval kérlek, maradj itt! Billnek szüksége van rád! - nézek az említett személyre erősítést várva. Gyorsan Ash mellé fut, és megfogja a vállát.

- Igaza van, Ash! Nélküled nem tudok készülni, és neked sem lenne jó ez a kihagyás!

Még mindig ideges, viszont egy nagy sóhaj után megadja magát.

- Köszönöm! - simítok mosolyogva az arcára, elköszönök a többiektől, majd elindulok arra, amerről jöttem. Kiérni viszont nem sikerül. Egy erősebb fuldoklás után kettőt látok mindenből, és azok is forognak. Nekitámaszkodok az ajtónak, próbálom a „minden oké” látszatot kelteni, ami nyilván nem fog sikerülni. Nekidöntöm a fejemet az üvegnek, ahonnan nem szívesen veszem el. Jól esik a hűtés.

- Hé, el ne ájulj nekem, Damon! – szalad hozzám Bill, aki kezemet átrakja a válla felett. – Jess, be kell vinnünk a kórházba!

Nem sokat értek a csevejből, a fülem zúg, a fejem lüktet, köhögök, mindezek mellett levegőt is alig kapok. Az egyetlen dolog, amire felkapom a fejem, az arcomra simuló kéz. Ash néz rám vissza, tekintetében aggodalom csillan. Próbálom eltolni magamtól, de izmaim túl gyengének bizonyulnak. A másik kezem alá ő bújik, így ketten támogatnak ki egy autóhoz, amibe nagy nehezen beletuszkolnak. A homlokomat itt is az üvegnek nyomom, kicsit enyhíti azt a szörnyű forróságot, ami bennem tombol.

***

Mi történt? Mi ez a világosság? Komolyan mondom, mintha valami 5000 Wattos reflektor elé löktek volna. Mindjárt kiég a retinám még szemhéjamon keresztül is. Egy picit oldalra billentem a fejem, ami nem bizonyul túl jó ötletnek. Egyből belenyilall egy éles fájdalom. A kezemmel erősen a párnámba nyomom, hátha enyhül egy kicsit. Ahogy az egyik karomat visszaraknám eredeti helyére, egy hajcsomóba ütközöm. Mosoly húzódik az arcomra, nem véletlenül. Jó érzés mellettem tudni a szerelmemet. Érte megéri még megvakulni is. Kinyitom a szemem először résnyire, megpróbálom kidörzsölni a homályt belőle. Most a fény játszik velem vagy tényleg barna hajzuhatag van az ágyamon? Ash szőke... vagy az agyamra is átterjedt a betegség? Nem, Ash határozottan szőke és talán rövidebb is a haja.

Emma. Nem hiszem el, tényleg ő az. Egy halk nyögés után felemeli a fejét, megdörzsöli a szemét, majd kinyitja azt. Egy sötétbarna szempár néz rám riadtan.

- Ne haragudj! Én...

- Te? - nézek rá gúnyos mosollyal. Nem nehéz zavarba hozni.

- Én... ne nézz már rám így! Igen, aggódom érted! Nem akarok pár nélkül maradni.

- Persze. - suttogom a nem létező hangomon.

- Ne kötözködj! Ha szeretnéd, el is mehetek.

- Az ajtó mindig nyitva áll! – mutatok az irányába. Egy pillanatra elgondolkodik, még fel is áll, de nem megy ki. Hm, meg sem lep igazából. Biztos nem azért jött, hogy egy szócsata után elmenjen.

- Hihetetlen, milyen provokatív vagy! – ül vissza dühösen az ágyam melletti székre.

- Ez bizony igaz. – húzom tovább az agyát. – Esetleg elárulhatnád a látogatásod igazi okát, és hogy merre van a barátnőm?

- Először is, nem beszélhetsz! Az orvos azt mondta, hogy pihentetned kell a hangod.

- Kösz, akkor mégis, hogy fogunk kommunikálunk? Vagy activityzni szeretnél?

Nevetés színlelve feláll, a mellettem lévő éjjeliszekrényszerűséghez lép, felemel egy füzetet és egy tollat, majd a hasamra dobja.

- Ezt nem mondod komolyan? – nézem meg az egyszerű, A/5-ös, sötétkék spirálfüzetet.

- De, komolyan mondom, szóval pofa be, Knight!

Erre muszáj felnevetnem. Nem semmi, hogy be tud keményíteni ez a csaj. Ez tetszik. Nem olyan gyámoltalan kislány, mint ahogy néha mutatja magát.

Most az egyszer megadom neki azt az örömöt, hogy ő dirigálhat. Így is teljesen kiszolgáltatva érzem magam, tök mindegy, hogy az orvos vagy ő mondja meg, mit lehet és mit nem. Vigyorogva kinyitom a füzetet, az első lapra már el is kezdek írni.

„Ash?” Ahhoz azért nincs kedvem, hogy kisregényeket alkossak, teljes mértékben megfelelnek a tőszavak.

- Komolyan, nem is az érdekel, miért kerültél be?

Hanyagul megvonom a vállam. Ez igazából eszembe se jutott. Emma erre csak lesajnálón a homlokára csap, majd megrázza a fejét.

- Mindegy, akkor elmondom ezután. Szóval, Jessnek támadt egy nagyszerű ötlete, miszerint, ha készítenek neked valami meglepetést, gyorsabban meggyógyulsz. Elég sokáig ki voltál ütve, legalább 4 órát aludtál és Ash 3 órát itt ült. Jess nem bírta nézni, hogy szenved, ezért megkérte, segítsen a meglepetésben.

Ez mind szép és jó, viszont továbbra sem tudom, hogy Emma mit keres itt. Szegény Ash, itt szenvedett mellettem. Biztos nagyon felemelő lehetett bámulni, ahogy több órán át mozdulatlanul fekszek, max néha-néha felköhögtem.

Kikapom a kezéből a füzetet, muszáj megkérdeznem.

„És te?”

Mély levegőt vesz, nem tudja hirtelen, hogy kezdjen bele, megint zavarban van. Honnan tudom ezeket? Nem először veszem észre azokat az apró, akaratlan mozdulatokat, amiket akkor ejt, mikor hazudik vagy zavarban van. Beharapja vagy megnyalja az alsó ajkát, babrál a hajával… tipikus mozdulatok.

- Öm… mondtam, hogy nem akarok pár nélkül maradni. - Sokat mondó pillantással jelzem, hogy nem tud átverni. – Aggódom érted, oké? Bármilyen meglepő, de van bennem annyi emberség, hogy aggódjak még azért is, akit ki nem állhatok.

Gúnyos vigyorra húzom számat, még fel is horkantok, majd újra írok a füzetbe. „Ki nem állhatsz? Új definíciót kapott ez az állítás? Na, mindegy. Szóval, miért kerültem be?

Nem válaszol a kérdésem második felére, az elsőn hamarabb elakad. Éreztem, hogy ez lesz.

HItaly:)