Leküzdött akadályok ( VIII. fejezet)

*Damon szemszöge*

Reggel halk szipogásra ébredek. Próbálom kidörzsölni szemeimből a homályt, csak utána veszem észre Asht, aki az ajtó küszöbén ülve sír.

- Mi a baj? Valamit rosszul csináltam? – guggolok elé, hogy átölelhessem.

Nem válaszol rögtön, megtörli a szemét, mély levegőt vesz, csak utána tud reagálni.

- Dehogy, mesés vagy, tényleg, sosem találkoztam nálad figyelmesebb pasival, de nem tudom most mi lesz. Így is egy ócska ribancnak tartanak, ezek után el sem akarom képzelni, hogy miket fognak mondani, főleg, ha neked nem kellek többet. Emmáról meg ne is beszéljünk, szerintem egyenesen kinyír. – kezd bele újra a sírásba, most viszont erősebben. Mi az, hogy nem kell nekem többet? Basszus, mit gondolnak rólam az emberek? Hogy egy érzéketlen barom vagyok, aki játszik a lányokkal, utána eldobja őket, mint egy használt játékot? Igaz, megvan az egyfajta rosszfiú imidzsem, viszont a kapcsolatok terén sosem viselkedtem felelőtlenül. Soha, még csak eszembe se jutott szórakozni egy lány érzelmeivel, és ha tudtam, hogy nem lesz közöttünk semmi, akkor nem is erőltettem. Istenem, miért ilyen idióták a mai fiatalok, hogy mindenben többet látnak?

Letérdelek a lába közé, kezembe veszem arcát, letörlöm róla a könnycseppeket, majd egy csókkal próbálom megnyugtatni.

- Bármit is hallottál rólam, felejts el mindent! Először ismerj meg személyesen, utána hallgasd meg a pletykákat! Én is hallok sok mindent vissza emberektől, de még az alapsztori sem igaz. Ha egy kicsit is számít neked mindaz, ami éjszaka történt, eljössz velem a koliba, szembeszállsz a lakótársaiddal, átöltözöl, és együtt elmegyünk az edzésre. Mit szólsz?

- És Emma?

Mély sóhaj hagyja el a számat, ő teljesen kiment a fejemből.

- Nézd, én nem kérem, hogy válassz köztünk, egyet viszont tudj, én nagyon kedvellek, és szívesen benne lennék egy komoly kapcsolatban.

Néma csend telepedik közénk. Leülök vele szembe, nekitámasztom a hátamat az ajtófélfának, és türelmesen várok. Egyik térdén könyököl, kezével a fejét tartja. Hamarosan egy apró mosolyt látok megjelenni az arcán.

- Ez jót jelent? – kapom fel a fejemet reménykedve. Nem mond semmit, csak nagyobb lesz a mosolya, majd bólint egyet. Fülig érő vigyorral feltérdelek, egy puszit nyomok a homlokára, végül felállok, húzva őt is magammal. – Szóval, irány a koli?

- Irány a koli! – válaszol csendesen, de vidáman.

Gyorsan elintézzük a reggeli teendőket, először a fürdőszobát látogatjuk meg, utána keresek valami ruhát neki, amit nyilvánosan hordhat, majd reggelit készítek. Igen, akármilyen meglepő, de tudok főzni, amit nem szégyellek. Összedobok egy házi készítésű joghurtot. Nem nagy dolog, viszont gyorsan kész van, emellett finom is. Megkajálunk, és elindulunk. Megfogom a kezét, ujjainkat összekulcsolom.

- Szabad tudnom, mi alapján döntöttél így?

- Szükségem van rád, jobban, mint gondoltam. Erre csak akkor jöttem rá, mikor tegnap éjszaka őszintén csókoltál meg. Igazság szerint nem ismerjük még túl jól egymást, mégis kiváltasz belőlem egy nem mindennapi reakciót. Ha jól érzem, hasonlóan reagálsz, aminek igazán örülök. Emma szerintem páros lábbal rugdos le a pokolba, de nem érdekel. Ebben az esetben úgy veszem, hogy ennyit ért neki a 16 év barátágunk, ha ezért képes összeveszni velem. Fontos vagy nekem, szeretnélek jobban megismerni és adni ennek a kapcsolatnak egy esélyt.

- Őszintén örülök a közelségednek. Teljesen igazad van, régóta szükségem volt már egy normális kapcsolatra, amit szerintem meg is kapok, amíg magam mellett tudhatlak. – húzom magamhoz fél kézzel, majd egy puszit adok az arcára. Derekára csúsztatom tenyeremet, így sétálunk tovább a pár tömbnyire lévő kollégiumhoz. Ahogy közeledünk, annál jobban érzem a remegését. Nem hiszem el, tényleg ennyire rossz itt neki?

- Bátorság! –nyitottam ki előtte az ajtót.

- Talán elmehetnénk inni egy kávét! – indul el az ellenkező irányba, de időben elkapom a csuklóját.

- Hé! Ne izgulj, itt vagyok, vigyázok rád! – suttogom a fülébe, és egy puszit adok a nyakára. Egy mély sóhaj után összeszedi magát, végül belép az épületbe.

Érdekesen néz ki a hely, teljesen olyan, mint egy egyszerű 10 emeletes tömbház. Kívülről réginek néz ki, ellentétben a belsejével. Új bútorok, modern elrendezés, hangulatos színek. A kérdés csupán az, hogy a lakók milyenek. Ha jól emlékszem Ash a hetediken lakik. Szerencsére van lift, még csak a lépcsőzés hiányzik, így sem kaptam meg a napi koffein és nikotin adagomat. Csúnyán hangzik, de mentségemre legyen mondva, én nem tartozom a kemény dohányosok közé. Naponta 1-2 szál, az idegi állapotomtól is függ. Eszembe jutott már, hogy nem ártana leszokni, főleg mivel versenyszinten sportolok, ennek ellenére mindig a kezembe kerül egy szál, aztán nem tudom megállni.

Asht mintha kicserélték volna, hatalmas mosollyal az arcán lép be a szobába, húzva magával engem is.

- Sziasztok! – köszön bájosan, és mintha ott se lenne senki, keresgélni kezd a cuccai között. Intek egyet a bent lévő 3 lánynak, mégis legyünk illedelmesek. Alig bírom visszafogni a nevetést, a csajok olyan arcokat vágtak, főleg miután adtam egy gyors csókot Ashnek.

- Szerintem nem jövök, maximum holnap. Sziasztok!

Átölelem a derekát, majd együtt kisétálunk.

- Te jó ég! – rogy le az aulában álló kanapék egyikére. Most van az a pillanat, amikor elszáll belőle minden önbizalom. – Ez nagyon kemény volt. – túr bele a hajába.

- Remélem egyszer lesz olyan erős a kapcsolatunk, hogy elmondod, miért félsz ennyire tőlük.

- Ha megiszol velem egy kávét, akár most is elmondhatom.

Elintézzük a kiírási papírokat, hogy Ash nem alszik ma bent, aztán vesszük az irányt a Starbucksba.

- Először szeretnék bocsánatot kérni, hogy újra rád kell telepednem.

- Ne viccelj, egyébként is meg akartalak hívni. Mint említettem, Parancsnokon kívül nincs senkim. Legalább több időt tudunk együtt tölteni.

Gyorsan rendelünk két expresszót, és végre belekezd a történetbe.

- Még gólya voltam, amikor találkoztam az első nagy szerelmemmel. Sokáig csak plátói volt, de egyszer valahogy a fülébe jutott, hogy kedvelem. Teljesen váratlanul ért, mikor egy közös előadásunk után odajött hozzám, és elhívott aznap estére bulizni. Rengeteget készültem az éjszakára, próbáltam a legdögösebb formámat hozni. Minden remekül ment, csakhogy a srácnak nem olyan szándékai voltak, mint nekem. Rábeszélt egy parti drogra, amire a szervezetem nem volt felkészülve, ezért pillanatokon belül kiütött. Tudatom kívül szépen az ágyba csalogatott, ahova természetesen én követem. Másnap reggel úgy éreztem magam, mint akin átment egy focicsapat, és ezt úgy is értem. Nem sokra emlékszem, arra viszont igen, hogy borzasztóan fájt mindenem, mozdulni is alig bírtam. Muszáj volt visszamennem a koliba, 1 óra múlva kezdődött egy órám. Amint beléptem a szobába, az egyik lakótársamtól kaptam egy hatalmas pofont. Kiderült, hogy a pasija fektetett le, és ezt a barátnőjének úgy adta be, hogy én adtam neki drogot és én kényszerítettem ágyba. Természetesen ezt a többiek is elhitték, azóta én vagyok a ribanc, akitől távol kell tartani a pasikat.

Újra a tudatlan 21. századi fiatalok. Továbbra is szánalmasnak tartom.

- Egyszer tudjam meg ki volt az. Nem garantálom, hogy néhány plasztikai sebésznek nem adok egy kis munkát.

Nevetés tör ki belőle. Úgy érzem valamennyire sikerült túltennie magát mindezen, viszont tapasztaltam már, hogy egy bizonyos félelem a férfiak iránt nagyon megvan benne. Múltkor a klubban akármennyire is volt részeg, erősen kerülte a férfinek kinéző alakokat is. Engem valószínűleg megismert, ezért jött el velem.

- Aranyos vagy, de felesleges. Nem tudok mit kezdeni a helyzettel, ezért próbálom elfelejteni a történteket. Így lesz a legjobb.

- Nem teszek semmit, amit te nem szeretnél, azt viszont megígérhetem, hogy mellettem mindig biztonságban leszel! A legnagyobb ellenségemnek sem kívánnék ilyet, nemhogy egy gyönyörű, fiatal lánynak. Megterhelő lehet ezzel együtt élni, de remélem nekem sikerül boldogabbá tennem a napjaidat.

- Már sikerült! – mosolyodik el, majd áthajol, hogy egy csókot tudjon adni.

Miután végeztünk a kávékkal, segítek feladni neki a kabátját, aztán elindulunk a próbateremhez. Ez is egy húzós menet lesz, csak most mindkettőnken.

- Mehetünk? – kérdezem az ajtó előtt megállva.

- Mehetünk!

Megfogom a kilincset, egy erős mozdulattal belököm, és kézen fogva besétálunk a terembe, ahol már mindenki nagyban készülődik az edzésre, köztük Emma is.

- Sziasztok! – köszönünk egyszerre, teljesen természetesen, lepakoljuk a táskánkat, majd beállunk a többiek közé bemelegíteni. Vicces lesz a mai próba Emmával, úgy érzem.

 HItaly:)