Elcseszett élet ( XVIII. fejezet )

*Damon szemszöge*

 Mi a szart keres itt ez az idióta? Lloydnak teljesen elcsavarta a fejét, fogadni mernék, egyébként nem engedne be a házába egy maffia által körözött pitiáner drogost. Megáll az eszem, éppen az életére törnek, erre befogadja azt a személyt, akit NÁLA keresnek. És még én vagyok az őrült, hogy reflexből behúzok egy ilyen embernek. Nem érdekel, mit gondol, vagy mit akar, akkor is megvédem, ha már a „hatalmas Zack” nincs itt megvédeni. Nem tudom, ki gondolja magát a pasijának…

- Fiúk, most komolyan itt akartok ülni egész éjszaka, és bámuljátok egymást, mint valami párbajra kész oroszlánok?

- Megmondtam, amíg el nem takarítja innen a mocskos pofáját, én el nem mozdulok! – ütögettem meg ráadásnak a baseballütőt. Tartja magát a kis pöcs, de remélem már nem sokáig, mert piszkosul közel vannak az idegeim a szétpattanáshoz.

- Rendben, elmegyek, de csak Emma miatt. Nem akarom, hogy bajod essen! – néz rá undorítóan féltő szemekkel. Hol a mosdó? Azt hiszem nagyon hamar szükségem lesz a toalett szolgáltatásaira.

Feláll, Emma is feláll, természetesen én is felállok, majd jó testőr módján hátul követem őket. Az ajtóban megállnak, kicsit hezitál, amit nem igazán értek. Most el akar menni, nem? Azért ennyire nem lehet agybeteg, hogy ne tudja használni azt a nyomorult ajtót. Ha nagyon kell segítek neki.

- Emm, kérlek, ne haragudj rám!

-  Nincs semmi… - ekkor döbbentünk rá, mire is gondolt. Mert nem ám a gyilkosokra, akiket Lloyd nyakára küldött, ááá azért miért kérne bocsánatot? Arra a csókra gondolt, amit Emma mondatának megszakításakor adott. Egy pillanatra lefagyok, fel sem fogom, mit csinál, csak bambulok magam elé, aztán valami hirtelen vág arcon, és lendületből adom neki a jobb horgost. Ahogy kihátrál az ajtón, bevágom előtte. Beletelik egy 5 percbe, hogy összekapjuk magunkat, addigra az a szerencsétlen sem veri az ajtót, valószínűleg szépen elsétál. Emma továbbra is a semmibe mered, szinte hallom, ahogy az agya dolgozik. Nem tudom mit kéne mondanom… Várjunk már, miért nekem kéne? Most mentettem ki Emmát egy bonyodalomból, szólaljon meg elsőként ő! Ez lenne az egyértelmű, nem?

- Damon… - kezdi túlságosan nyugodt hangon. Ennek nem lesz jó vége. – Az én házamban állsz, az én ajtóm kilincsét markolászod még mindig, az én padlómon állsz és az én kibaszott levegőmet szívod el minden egyes pillanatban! – bizony, a végére már megerősödött a hangja – Ki a frásznak képzeled te magadat? Nem vagy a pasim, nem vagy az apám, még csak barátomnak sem tartalak, milyen jogon dobsz ki te bárkit is az ÉN házamból?

Választ vár, amit nem igazán kaphat meg. Teljesen leblokkolok, még annyira sem tudok gondolkodni, mint azelőtt. Pedig valamit muszáj lesz valamit kinyögnöm, vagy biztos letapos minimum a földszintre, de inkább a pokol mélyére, a szeméből ítélve. Talán onnan szerezte a szemében égő tüzet is? Rémisztő, mintha magával, Luciferrel néznék farkasszemet. Bármelyik pillanatban megjöhetnek a Winchester fiúk, hogy közbelépjenek az élet-halálra menő párbajba.

- Azon a jogon, hogy ez a senkiházi vadbarom miatt te vagy veszélyben! Mi a jó anyámért nem fogod fel, milyen helyzetben vagy? Ébredj már fel!

Erre megkapom a legszebb választ. Legalább fizikailag fáj, nem szellemileg. Bárcsak mondhatnám barátságos arcon paskolásnak, de az az erős csattanás erősen cáfolja a dolgot. Meglep, milyen erő van ebben a lányban, miután megtette, égő fájdalom mászik a helyére, és ha jól látom az ajtó melletti kis tükörben, egyre jobban vörösödik.

Emma hátrál egy lépést, mintha elszégyellné magát. Pedig csak az ajtót nyitja ki, amin aztán szépen kilök, majd bevágja az ajtót mögöttem. Erős szégyenérzet kerít a hatalmába. Nem érzem magam megkönnyebbülve, sőt, inkább fáj minden, ami történt. Egyértelmű, hogy Emma nem kér a segítségemből, előbb bízik meg abban a senkiházi drogfutárban. Szánalmas vagyok, szánalmas az egész létem, valamiért nekem semmi nem jön össze. Egyre többet vágyom magányra, Ashley komolyan az őrületbe tud kergetni. Imádnivaló lány, látszik, hogy szeret, de ez nekem túl sok. Mindig a nyakamban van, mindig elkísér mindenhova. Így, hogy hozzám is költözött, még annyira sincs nyugtom, mintha a kollégiumban lenne. Mit tegyek? Kérjem meg, hogy költözzön el? Akkor én leszek a szívtelen, önző barom, aki kihasználta a törékenységét. Beszéljem meg vele ezt a dolgot? Dettó, ugyan az lenne, mint az első opciónál. Basszus, rohadtul szükségem lenne most valakire, aki ad valamiféle választ a kérdéseimre, esetleg csak egy kis kiindulópontot, ahonnan el tudnám kezdeni a válaszkeresést. Bezzeg, ha most itt lenne apa. Szinte vele nőttem fel, édesanyám 2 éves koromban hagyott el minket, szinte nem is emlékezem rá. Mikor tinédzser voltam, mindig bizalommal fordultam felé. Anyáról beszélgettünk sokat, segített tanulni, esetleg egy-két jó tanáccsal látott el a csajok terén. Oké, nyilván az utolsó volt a leggyakoribb. A munkájából adódóan nem volt túl gyakran távol tőlem, – anyával együtt elég sikeres írók voltak – ezért volt alkalmunk beszélni, ahányszor szükséges volt. Ő volt az az ember, akire felnéztem, példaként követtem, ő térített le a bulizós-vadulós útról, csak az ő kedvéért jártam fősulira. (amit a mostani eszemmel nem bánok, egy nagyon komoly grafikus szakon végeztem, mostanság keresgélek autó vagy motorszalonokban munkalehetőséget, hátha keresnek designtervezőt, mint az Amcsi benzinfalókban vagy az Autókereskedőkben) Nagyszerű férj, annál jobb apa, mégis meg kellett halnia. Cserbenhagyásos autóbaleset, mint később kiderült, egy őrült írókollégája a bűnös. Abban az időszakban szarul közelítettem meg az embereket, mindenkiben a potenciális ellenséget láttam, megesett, hogy magamtól meglátogattam a nagybátyámat, ami azért érdekes, mert pszichiáter. Nem vagyok őrült, nem vagyok közveszélyes, egyszerűen jólesett beszélgetni vele, mint rokonnal, mint orvossal. Most már azt hiszem összeszedtem magam, a nagybátyám és a barátaim segítettek ezen átlendülni. Mégsem tudok senkit felhívni ebben az elgyengült pillanatomban.

- Damon?

Egy pillanatra a vér is megfagy az ereimben. Normál esetben örülnöm kéne ennek a hangnak, viszont Emma ajtaja előtt ülve, piros folttal az arcomon és borongós tekintettel magam elé bámulva, talán félreérthető szituációt produkálok.

- Ash? Mit keresel itt? – pattanok fel azonnal a helyemről.

- Ezt te kérdezed? Tudod, hogy a legjobb barátnőm ajtaja előtt forgatsz egy baseball ütőt, ami olyan lendületes már, hogy felszállhatnál vele?

Igaza van. Mikor ideges vagyok, szeretek valamit fogdosni, hogy ne érezzem magam olyan tehetetlennek.

- Figyelj, a kiborulásod előtt, kérlek, hagyj időt elmagyarázni! Tudom, fura lehet ez az egész, és most jön az „ez nem az aminek látszik” duma, de tényleg így van! Emm-et megfenyegették, és…

Persze, hogy nem kapok időt. Rögtön közbevág

- Nem, Damon, nem érdekel! Tudod milyen régóta felfigyeltem, hogy nyáladzol utána? Azt hiszed, teljesen hülye vagyok? Pontosan tudom, hogy mikor kórházba voltál, és Jess elhívott, a kis Emma veled volt, de ilyen messzire el sem kell mennünk, elég, ha a próbaterembe maradunk! Azok a pillantások, amiket váltotok, az a teljes összhang, meg a „majdnem csókok”. Nem is értem, mit keresek még melletted, ez a kapcsolat olyan mélyre van már temetve, mint az én önbecsülésem! Köszönöm, hogy te is belém rúgtál egyet, felírtalak a „tapossuk össze Ashely Hillt közösen” petícióra! Remélem én bővítettem a „hány lánnyal feküdtem már le egy macsó mosoly után” listád!

- Ash, kérlek, ne csináld! Nem akartam neked rosszat.

Azt hiszem a sorsom megpecsételődött. Mindenkinek a boxzsákja lettem, csak mindenki máshogy használja ki. Zack szellemileg rúg belém, míg a két lány fizikailag üt. Nem értem, miért érdemlem ezt. Ashleyért mindent megtettem, mégsem bízik bennem. Emma felé próbáltam nyitni, támadásnak vette. Zack egy barom, pedig segíteni akartam. Mégis ŐK vannak felháborodva mindenért. Ha mindezt összegzem, szerintem nekem kéne ezeket tennem, és nem velem kéne ezt tenniük.

Váratlanul nyílik ki mögöttem az ajtó. Vörösre sírt szemeivel nem meglepetten néz mindkettőnket. Szóval mindent hallott. Kíváncsian pillantok Ash felé, akinek természetesen már hűlt helye. Emma hasonló célokkal zárja be maga után az ajtót, majd engem nagy ívben kikerülve lesétál a lépcsőkön. Egyedül maradtam a belülről lassan emésztő gondolataimmal. Teljesen egyedül hagytak. Mindenki!

HItaly:)