Blogverseny!

Sziasztok! :) Jelentkeztünk egy blogversenyre 3 kategóriában:

Legjobb nem fanfiction

Legjobban kidolgozott karakter (Damon Knight)

Legszebb rendelt design

A blogot itt tekinthetitek meg: http://bytheway-fanfiction.blogspot.hu/

BlondyBo HItaly :)

Levél ( XV. fejezet )

*Emma szemszöge*

Egyáltalán nem tudtam aludni. Vagy forgolódtam, vagy zenét hallgattam, vagy olvastam, de semmi sem hozott álmot a szememre. Annyira ideges voltam, hogy kínomban eltaláltam a vázám a párnámmal. Amúgy se tetszett soha.
Mikor reggel felébredtem a körülbelül 2 órás alvás után, úgy néztem ki, mint akin átszaladt pár rinocérosz. A tükrömbe nézek, és keresem azt a lányt, aki még tele volt életkedvvel és szenvedéllyel, de nem találom. Amit itt hagyott maga után, csak egy roncs.
Komolyan el kellene gondolkoznom azon, mihez kezdjek. Két tűz közé szorultam. Valamiért tetszik Damon pimaszsága és Isten a megmondhatója, hogy mennyire nem tudok neki ellenállni. De mégis ott van az a kedves, aranyos srác, aki mindig mellettem áll, és már a megismerkedésünk éjszakáján megvédett. Mégis mit tegyek? A szívemre vagy az eszemre hallgassak? Mindkettő mást súg. A fenébe az egésszel! Előveszem a hajkefém, és vadul kifésülöm a gubancokat. Megmosom az arcom, amitől rögtön teljesen felébredek. Felteszek egy kis sminket, és rögtön nem nézek ki hullaként.
Akármennyire el akarom felejteni a terheket, amiket cipelek, nem megy. A szívemre kell hallgatnom, és ami azt illeti, tudom, mit kell tennem. Nem lesz egyszerű, de mindig sérül valaki, nem?

Éppen befejezem a szakdolgozatom, amikor meghallom a csengőhangot. Mégis ki az az idióta, aki beállítja a Barbie girl-t magának? A kijelzőre pillantok, hatalmas vigyor ül ki arcomra.
- Ember, te mégis mi a francot csináltál eddig? Már háromszor hívtalak! – Egek, annyira jó hallani, hogy nem haragszik rám. Mármint a jelenetem miatt. Felnevetek, az órámra pillantok, ami 9:36-ot mutat.
- Bocsi, csak mással foglalkoztam. Mi újság, Jess?
- Velem semmi, de a hősszerelmed kórházban van. – kiejtem a kezemből az eddig szorongatott bögrémet. Szerencsére már üres volt, így csak a darabkákat kell összeszednem.
- Mi van Zackkel? Súlyos? Mondj már valamit!
- Nem, őt ma még nem láttam. Damon az, aki játssza a haldoklót. – Lassan kifújom a levegőt, de pulzusom így sem lassul.
- Mi van vele? – Próbálok közönyösnek hangzani, és valamennyire sikerül is.

- Babám, nem versz át. Ismerlek már, mint a rossz pénzt. Tudom, mennyire oda meg vissza vagy érte, és meg ne próbáld tagadni! Szerinted miért játszottam a jó tündért, és raktalak össze titeket arra a feladatra? Nos, mivel már jelezted, hogy unod a szentbeszédem, ezért rövidre fogom. Damon elájult, Ash és Bill vitte be őket a sürgősségire. Felhívom Ashleyt, hogy segítsen nekem. Már csak azt kell kitalálnom, miben. De ezzel ne törődj. Szaladj be hozzá. Ja, és csak úgy mondom, hogy neked szurkolok, csajszi. Na, kapd össze magad! Nem sok időd maradt. – El sem tudom hinni. Ő az egyetlen, aki megért engem. Úristen! Na most vagy túl átlátszó voltam, vagy végig elszalasztottam egy ilyen barátot. Aki ráadásul végig tudott mindenről. Hatalmasat sóhajtok.
- Köszönöm. És igenis szeretem a szónoklataidat. – Lerakom, felkapok egy Ramones pólót és egy farmert, hozzá a fekete Conversem, és már rohanok is le a lépcsőn. Elfutok a buszmegállóig, ahol már csak 5 percet kell várakoznom. Mikor már kezdenék unatkozni, leül mellém egy barna hajú srác, szürke pulcsiban, laza farmer gatyában és bakancsban. Pont az esetem, mégsem érdekel túlzottan. Tuti, hogy orvosi eset vagyok. Pont akkor fut be a busz, amikor felállok, én pedig, mint azt a hihetetlenül nagy szerencsém is mutatja, megbotlom a saját lábamban. A srác szerencsére elkap. Felpillantok, ő pedig olyan gúnnyal és magabiztossággal néz rám, amitől megrémülök. Barna szeméből áradó ellenségesség arra késztet, hogy hazáig fussak, ördögi vigyorától meg egyenesen borsódzik a hátam. Felismerem a tagot, ő az egyetlen, akinek egyáltalán volt haja azon az estén, amikor a társa taperolni kezdett a klubban. Nehezen, de kiszakítom magam karmaiból, majd a bérletemet felmutatva egyenesen a leghátsó sorba futok. Úgy látszik ő sem felejtett el, az előttem lévő ülésen terpeszkedik el, tudván, hogy így megállíthat. Idegesen dobolok ujjaimmal a lábamon, a szívem egyre hevesebben ver. Már csak egy megálló. A fickó feláll, és épp kezdek örülni, amikor is megfordul, és egyenesen felém jön. Megáll előttem, száját iszonyú mosolyra húzza, és az ölembe dob egy összegyűrt cetlit. Aztán megfordul, és kis idő múlva kilép a járműből. Idegesen simítom ki a rágós papírt.

Légy óvatos, angyalom. Ne bízz senkiben. Nemsokára jelentkezem. Addig keresd meg a kis barátod. Nick. Vigyázz, mit mondasz mások előtt. Élvezd a hátra lévő időd. ;)

Összegyűröm a papírt, begyömöszölöm a zsebembe, aztán trappolva leszállok. Csak úgy száguldanak a gondolatok a fejemben, és nem mellesleg rettegek is. Össze kell szednem magam. Megállok egy Starbucksnál, és veszek egy tiszta, feketekávét. Semmi adalék. Most erre van szükségem.

- Neve?
- Emma Lloyd.
- Rokon vagy barátnő? – a nő, aki a recepción ül, most gyanakvóan mered rám vastag keretes szemüvege mögül. Megköszörülöm a torkom, bárhová nézek, csak rá nem. Fehér bőréhez túlságosan közönséges ez a bordó árnyalatú rúzs, körmét idegbetegen rágcsálja, remeg a keze, ami csak azt jelentheti, hogy megivott már legalább 3 bögre kávét, ha nem többet. Másik kezével dobolni kezd az asztallapon, én pedig végre megtalálom a hangom.
- A… rokona vagyok. – Hatalmas zöld szemeit rám mereszti, én meg próbálok pókerarcot vágni. Felvonja a szemöldökét, aztán sóhajt egyet.
- Rendben. 215-ös szoba, jobbra, a harmadik ajtó.
- Köszönöm. – Elindulok a rossz irányba, amitől vörös leszek. Megfordulok, és meg sem állok a szobájáig. Félek, hogy olyan látvány fogad, amit nem bírnék elviselni, de amikor kinyitom az ajtót, nem látok sem hatalmas csöveket, sem 2 nővért, akik pálmafákkal legyeznék, és szőlővel etetnék őt. Ehelyett csak egyedül, a teljesen üres szobában fekszik, hihetetlenül nyugodt arca most kissé beesett, de még mindig ugyanaz a srác, aki… ebbe inkább ne is menjünk mélyebben bele.
Odahúzom mellé a széket, és valami megmagyarázhatatlan okból megfogom a kezét. Nyöszörögni kezd, mire én hátrébb húzódom. Szerencsére nem kel fel. Végigsimítok az arcán, ő pedig elmosolyodik. Még sosem láttam ilyen őszinte mosolyt tőle. Kedvem lenne lefényképezni, de mégsem teszem. Mégiscsak egy kórházban vagyunk, az Isten szerelmére! Szedd már össze magad!
Hiába ittam annyi kávét, mégiscsak 2 órát aludtam, és bár nagyon nem akarok elaludni, fejem az ágyra helyezem, és mély álomba merülök.

Arra ébredek, hogy valaki végigsimít a hajamon. Elszégyellem magam, de mégis örömmel nyugtázom, hogy felkelt. Megdörzsölöm a szemem, majd felnézek gyönyörű kék szemébe. Nem tudok visszafojtani egy apró nyögést, még így is annyira dögös! Nyelek egy nagyot.
- Ne haragudj! Én... – Nem is tudom, miért szabadkozom. Nem tettem semmi rosszat. Csak gondoltam rá…
- Te? – Arcán az az ördögi mosoly terül el, amit már annyira megszoktam tőle. Tekintete zavart, és tudom is, miért. Ash-t keresi.
- Én... Ne nézz már rám így! Igen, aggódom érted! Nem akarok pár nélkül maradni. – Gratulálok, ennél rosszabbat nem tudtál volna összehozni? Arcán látszik, hogy nem veszi be a még szerintem is elég gyenge hazugságom.
- Persze.
- Ne kötözködj! Ha szeretnéd, el is mehetek. – Valójában eszem ágában sincs elmenni. Régebben is mindig kihasználtam a lehetőségeimet, most sem szalasztom el.
- Az ajtó mindig nyitva áll!
- Hihetetlen, milyen provokatív vagy!
- Ez bizony igaz. Esetleg elárulhatnád a látogatásod igazi okát, és hogy merre van a barátnőm? – a fenébe! Mit mondjak? Jess mit is mondott? Istenem, semmit nem mondott a tervéről! Gyerünk, Lloyd, erőltesd meg magad.
- Először is nem beszélhetsz! Az orvos azt mondta, hogy pihentetned kell a hangod.
- Kösz, akkor mégis, hogy fogunk kommunikálni? Vagy activityzni szeretnél? – Meglátom a szemem sarkában a kis füzetet. Támad egy jó ötletem, és még illeszkedik is a sztorihoz.
- Ezt nem mondod komolyan?
- De, komolyan mondom, szóval pofa be, Knight!

Ez a legfurább kórházi látogatás, amit valaha is átéltem. Miután teleírtunk 5 teljes oldalt, csipogott a telefonom. Kihúztam a zsebemből, és elolvastam Jess üzenetét.

Figyelj, most azonnal tűnj el onnan! Ms. Hiszti most indult el. Már nem tudtam mit kitalálni. Siess!

Bakker, bakker, bakker! Visszateszem a zsebembe, és a táskámért, nyúlok, amikor is a kezét érzem a karomon. Enyhén visszaránt, én pedig értetlenül meredek rá. Szemöldökét összevonja, a kezében az a kis papír van, amit a buszon kaptam. Lesütöm a szemem, ő felül, közelebb húz magához. Kezével állam alá nyúl, felemeli, így egymás szemébe nézünk. Aggódva pislog felém.
- Ez meg mi? – Hangszíne pont olyan, mintha rémült lenne, közben rettentően dühös is. De ez nem lehet.
- Csak egy hülyeség…

- Ki volt az? És ne merd letagadni! Tudni akarom! – Szemöldökét felvonja, én kifújom az eddig benntartott levegőt. Lerogyok a székbe, kezemet tördelni kezdem.
- Egy srác… Emlékszel arra, amikor bent voltatok a klubban? Én pincérnősködtem.
- Igen, tovább.
- És az egyik kopasz srác fogdosott, de Zack leállította. Akkor ott, abban a bokszban ült ez a srác is. A buszon odaadta ezt a papírt, aztán leszállt. De nem nagy dolog.
- A fenét nem az! Megfenyegetnek és te nem is foglalkozol vele? Te beteg vagy? – Könnyek szöknek a szemembe. Igazából csak előtte játszom meg magam. Próbálom visszafogni magam, de nem megy. Remegek, ráadásul szédülök is. Tenyerembe temetem az arcom, de nem hagy sokáig így, magához húz, leültet az ágyra, majd egy váratlan mozdulattal karját a derekamra fonja. Először megdermedek, még a könnyeim is elapadnak. Aztán szép lassan viszonzom. Bárcsak ne lenne olyan jó a karjában lenni. Az otthon édes ízét érzem. De nem maradhatunk így túl sokáig. Kinyílik az ajtó, nekicsapódik a falnak, amitől megrezzenek. Oda pillantok, és azonnal elvörösödöm. A vigyor az arcára fagy, idegesen néz rám, majd Damonre, aztán vissza rám. Felállok, és felé sétálok, de ő hátrébb lép. Meg akarom érinteni, de elhúzódik.
- Mióta tart ez? – szeme vad, mint egy sarokba szorított állaté. Leejtem a kezem, lenézek, és magamban megjegyzem, hogy milyen érdekes most a cipőm. Damon megköszörüli a torkát, összeszedi minden erejét, hogy tartsa magát. Normális esetben lenyűgözne, de nem úgy, hogy én is benne vagyok.
- Figyelj, teljesen félre érted. Ha tudnád, hogy… - Kezdi Damon, de félbeszakítja.
- Mit? Mit tudnék? Egy kérdésem van csak: mióta kavarsz vele? – tekintete cikázik közöttünk, mint amikor az ember teniszmeccset néz.
- Egyáltalán nem… Nézd, hallgass végig minket.
- Hagyjatok engem békén. Én nem…
- Az Istenért, meg akarják ölni! – Mielőtt kiviharzana az ajtón, megáll, válla felett pillant vissza, keze az ajtófélfát markolja.
- Mi?
- Ez nem igaz, csak… - Próbálom menteni a menthetőt, de Damon ideges tekintete belém folytja a szót.
- Kérlek szépen, most fogd vissza a csípős nyelved, jó? Ez komoly.
- Azt hiszitek, beveszem? – Ellöki magát, hatalmas léptekkel hagyja el a kis kórházi szobát, de én nem hagyom.
- Zack, várj! Igaza van. – Megfogom a karját, de elrántja. Összeszorul a torkom.
- És akkor mégis miért hozzá mész sírni?
- Nem akartam elmondani neki! A fickó papírra írta azt az üzenetet, és én abszurd módon nem dobtam ki. Kiesett a zsebemből, meglátta, kérdezgetett, aztán… utána már mindent tudsz. Ennyi. – Végigsimítok borostás arcán, és végre megtör a jég. Magához ránt, szorosan ölel magához, orrát a hajamba fúrja, mélyen beszippantja illatom. Olyan jó ölelni, de mégsem az igazi. Csókot nyom a homlokomra, megfogja a kezem, aztán visszamegyünk a szobába.

Egy idő után mindannyian felengedünk, már nem olyan feszült a hangulat a két srác között. És bár Ash is csatlakozott hozzánk, észre sem vettem őt. Annyira elgondolkoztam, hogy nem is vettem észre, hogy hozzám beszélnek. Felemelem eddig tenyerembe temetett arcom, és zavart mosollyal fogadom a tekinteteket.
- Mi az?
- Damon szerint meg kéne keresni ezt a Nicket.
- De… ha ő került bajba, miért engem vesznek elő? – Felelem bizonytalanul. Damon sajnálkozva néz Zackre, aztán előveszi a pókerarcát.
- Mert te jártál vele. – Köpni-nyelni nem tudok. Miért hiszi ezt? Bár lehet, hogy sokat voltunk együtt, nem volt közöttünk semmi. Kivéve egyszer, mikor a parkban ücsörögtünk, beszélgettünk, és egyszer csak megtörtént. Megcsókolt. Tudom, naaagyon romantikus. De megmondtam, hogy csak barátként tekintek rá. Zackre pillantok, de ő sem mutat ki semmilyen érzelmet. Megköszörülöm a torkom.
- Azt hiszem, veszek egy kávét. Jössz, Zack?
- Persze.
- Hé, nem mennétek haza? Egyedül maradnék kicsit Damonnel. Nem baj? – Pillant ránk ál-aranyosan és ártatlanul Ash. Legszívesebben leordítanám a fejét, de visszafogom magam. Intek egyet, majd kézen fogva kisétálunk Zackkel.

BlondyBo;)

Szülinaaap!!!

Sziasztok! :)
Művésznő társam ma ünnepli a sweet 16-ot, ezért szeretném itt is felköszönteni őt. NAGYON BOLDOG SZÜLINAPOT KÍVÁNOK NEKED KEDVES MŰVÉSZNŐŐ BLONDY!!! <3 :* Channing is hasonló jókat üzen! :3

és az elmaradhatatlan zene: :DDD

HItaly:)

Váratlan fordulatok ( XIV. fejezet )

*Damon szemszöge*

Erre nem számítottam. Mire jövök be? A barátnőm és a legjobb barátnője egymás torkának estek. Mi ez itt? Miről maradtam le? Szerencsétlenül kapkodom a fejem össze-vissza, mire Jess lép elém.

- Damon, jól vagy? - néz rám aggódó boci tekintetével.

- Remélem, megmaradok. - válaszolok a maximálisan rekedt hangommal. Meglep, hogy egyáltalán válaszolni tudtam. Jess tenyerét a homlokomra tapasztja, ami nem lehet túl kellemes, mivel ömlik rólam a víz. Reggel fáztam, most melegem van, de ráz a hideg. Ez normális?

- Hát, fiam, vagy most szabadultál egy kigyulladt szaunából vagy szuperment játszottál, és kimenekítetted az égő házból az embereket, de az hót biztos, hogy a te homlokod is tüzel! Tűnés orvoshoz, most azonnal!

- Jess, el szeretnék kéredzkedni! El akarom kísérni Damont az orvoshoz!

- Nem! - szólalunk fel Jessel egyszerre.

- Mi az, hogy nem? - néz dühösen a tanárunkra, majd rám. - Emma csak úgy kiviharzott, én is megtehetném!

- Figyelj, kicsim! - suttogom elé lépve, mégis tartva a távolságot. - Nem szeretném, ha téged is levenne a lábadról ez a betegség! Nem kellemes egész nap az ágyban feküdni úgy, hogy a köhögéstől és a láztól még csak aludni sem bírsz, aztán az orvos beléd töm egy csomó szart, ami nagyjából 1 hét után kezd hatni. Szóval kérlek, maradj itt! Billnek szüksége van rád! - nézek az említett személyre erősítést várva. Gyorsan Ash mellé fut, és megfogja a vállát.

- Igaza van, Ash! Nélküled nem tudok készülni, és neked sem lenne jó ez a kihagyás!

Még mindig ideges, viszont egy nagy sóhaj után megadja magát.

- Köszönöm! - simítok mosolyogva az arcára, elköszönök a többiektől, majd elindulok arra, amerről jöttem. Kiérni viszont nem sikerül. Egy erősebb fuldoklás után kettőt látok mindenből, és azok is forognak. Nekitámaszkodok az ajtónak, próbálom a „minden oké” látszatot kelteni, ami nyilván nem fog sikerülni. Nekidöntöm a fejemet az üvegnek, ahonnan nem szívesen veszem el. Jól esik a hűtés.

- Hé, el ne ájulj nekem, Damon! – szalad hozzám Bill, aki kezemet átrakja a válla felett. – Jess, be kell vinnünk a kórházba!

Nem sokat értek a csevejből, a fülem zúg, a fejem lüktet, köhögök, mindezek mellett levegőt is alig kapok. Az egyetlen dolog, amire felkapom a fejem, az arcomra simuló kéz. Ash néz rám vissza, tekintetében aggodalom csillan. Próbálom eltolni magamtól, de izmaim túl gyengének bizonyulnak. A másik kezem alá ő bújik, így ketten támogatnak ki egy autóhoz, amibe nagy nehezen beletuszkolnak. A homlokomat itt is az üvegnek nyomom, kicsit enyhíti azt a szörnyű forróságot, ami bennem tombol.

***

Mi történt? Mi ez a világosság? Komolyan mondom, mintha valami 5000 Wattos reflektor elé löktek volna. Mindjárt kiég a retinám még szemhéjamon keresztül is. Egy picit oldalra billentem a fejem, ami nem bizonyul túl jó ötletnek. Egyből belenyilall egy éles fájdalom. A kezemmel erősen a párnámba nyomom, hátha enyhül egy kicsit. Ahogy az egyik karomat visszaraknám eredeti helyére, egy hajcsomóba ütközöm. Mosoly húzódik az arcomra, nem véletlenül. Jó érzés mellettem tudni a szerelmemet. Érte megéri még megvakulni is. Kinyitom a szemem először résnyire, megpróbálom kidörzsölni a homályt belőle. Most a fény játszik velem vagy tényleg barna hajzuhatag van az ágyamon? Ash szőke... vagy az agyamra is átterjedt a betegség? Nem, Ash határozottan szőke és talán rövidebb is a haja.

Emma. Nem hiszem el, tényleg ő az. Egy halk nyögés után felemeli a fejét, megdörzsöli a szemét, majd kinyitja azt. Egy sötétbarna szempár néz rám riadtan.

- Ne haragudj! Én...

- Te? - nézek rá gúnyos mosollyal. Nem nehéz zavarba hozni.

- Én... ne nézz már rám így! Igen, aggódom érted! Nem akarok pár nélkül maradni.

- Persze. - suttogom a nem létező hangomon.

- Ne kötözködj! Ha szeretnéd, el is mehetek.

- Az ajtó mindig nyitva áll! – mutatok az irányába. Egy pillanatra elgondolkodik, még fel is áll, de nem megy ki. Hm, meg sem lep igazából. Biztos nem azért jött, hogy egy szócsata után elmenjen.

- Hihetetlen, milyen provokatív vagy! – ül vissza dühösen az ágyam melletti székre.

- Ez bizony igaz. – húzom tovább az agyát. – Esetleg elárulhatnád a látogatásod igazi okát, és hogy merre van a barátnőm?

- Először is, nem beszélhetsz! Az orvos azt mondta, hogy pihentetned kell a hangod.

- Kösz, akkor mégis, hogy fogunk kommunikálunk? Vagy activityzni szeretnél?

Nevetés színlelve feláll, a mellettem lévő éjjeliszekrényszerűséghez lép, felemel egy füzetet és egy tollat, majd a hasamra dobja.

- Ezt nem mondod komolyan? – nézem meg az egyszerű, A/5-ös, sötétkék spirálfüzetet.

- De, komolyan mondom, szóval pofa be, Knight!

Erre muszáj felnevetnem. Nem semmi, hogy be tud keményíteni ez a csaj. Ez tetszik. Nem olyan gyámoltalan kislány, mint ahogy néha mutatja magát.

Most az egyszer megadom neki azt az örömöt, hogy ő dirigálhat. Így is teljesen kiszolgáltatva érzem magam, tök mindegy, hogy az orvos vagy ő mondja meg, mit lehet és mit nem. Vigyorogva kinyitom a füzetet, az első lapra már el is kezdek írni.

„Ash?” Ahhoz azért nincs kedvem, hogy kisregényeket alkossak, teljes mértékben megfelelnek a tőszavak.

- Komolyan, nem is az érdekel, miért kerültél be?

Hanyagul megvonom a vállam. Ez igazából eszembe se jutott. Emma erre csak lesajnálón a homlokára csap, majd megrázza a fejét.

- Mindegy, akkor elmondom ezután. Szóval, Jessnek támadt egy nagyszerű ötlete, miszerint, ha készítenek neked valami meglepetést, gyorsabban meggyógyulsz. Elég sokáig ki voltál ütve, legalább 4 órát aludtál és Ash 3 órát itt ült. Jess nem bírta nézni, hogy szenved, ezért megkérte, segítsen a meglepetésben.

Ez mind szép és jó, viszont továbbra sem tudom, hogy Emma mit keres itt. Szegény Ash, itt szenvedett mellettem. Biztos nagyon felemelő lehetett bámulni, ahogy több órán át mozdulatlanul fekszek, max néha-néha felköhögtem.

Kikapom a kezéből a füzetet, muszáj megkérdeznem.

„És te?”

Mély levegőt vesz, nem tudja hirtelen, hogy kezdjen bele, megint zavarban van. Honnan tudom ezeket? Nem először veszem észre azokat az apró, akaratlan mozdulatokat, amiket akkor ejt, mikor hazudik vagy zavarban van. Beharapja vagy megnyalja az alsó ajkát, babrál a hajával… tipikus mozdulatok.

- Öm… mondtam, hogy nem akarok pár nélkül maradni. - Sokat mondó pillantással jelzem, hogy nem tud átverni. – Aggódom érted, oké? Bármilyen meglepő, de van bennem annyi emberség, hogy aggódjak még azért is, akit ki nem állhatok.

Gúnyos vigyorra húzom számat, még fel is horkantok, majd újra írok a füzetbe. „Ki nem állhatsz? Új definíciót kapott ez az állítás? Na, mindegy. Szóval, miért kerültem be?

Nem válaszol a kérdésem második felére, az elsőn hamarabb elakad. Éreztem, hogy ez lesz.

HItaly:)

Csalódások ( XIII. fejezet )

*Emma szemszöge*

A szokásos helyemen ülök, idegesen markolom a poharam. Körbe pillantok, de még mindig nem látom azt, vagyis inkább, akit keresek. Körülöttem mindenki boldog, önfeledt, izgatott, én meg, mondjuk ki, egy darab szar vagyok. És annak is érzem magam. Rég visszaszívnám a hülyeségemet, viszont Damon késik. Mégis mit képzeltem? Tudnom kellett volna, hogy ez túl személyes dolog ahhoz, hogy csak úgy beleszóljak. Annyira még nem ismerjük egymást. Jess kettőt tapsol, ezzel jelzi, hogy kezdetét vette a próba. Hol van Damon? Úgy látom, nem csak én gondolok erre. Ashley egyenesen hozzám szalad, szemöldökét összevonja, kezével a mobilja hátlapját birizgálja.
- Nem tudod, mikor jön meg Damon?
- Én? Neked kellene tudnod. Te vagy a barátnője, nem én. - Tudom, hogy bunkó vagyok, de nem tudom türtőztetni magam.
- Hé, nem miattam ment haza a múltkor.
- Én csak szeretném, ha nem tüdőrákban halna meg. - Meghúzom a poharam, aztán kidobom a legközelebbi kukában.
- Miért érdekel ez téged annyira? - Csípőre teszi a kezét, ami mindig azt jelenti, hogy elég mérges.
- Mert... mert szeretnék párt magamnak, pont. Nincs okod féltékenykedni.
- Nem is fogok. Főleg nem miattad.
- Nagyszerű. - Odasétálnék Jesshez, ha valami, pontosabban valaki nem állítana meg. Ash könyökömnél fogva visszaránt, így megint egymás előtt állunk.
- Nem vagyok hülye. Tudom, hogy nem tetszik neked, hogy vele járok. És ne merj a szemembe hazudni! Láttam, hogy megfogtad a kezét a moziban. Nem vagyok hülye! Tudom, hogy odáig vagy érte, de ő foglalt. Fogd. Fel. - Arcizmai szabad életet élnek. Hezitálok egy pillanatig, mennyire ronthat a helyzetemen, ha védekezek, de nem bírom ki.
- Nekem aztán nem kéne. - Szemöldökét összehúzza, szemében egész biztos, hogy féltékenység csillan meg, és talán egy kis megbántottság is.
- Azt hittem, te más vagy. - Suttogja elhalt hangon.
- Én is, hidd el. Pontosan mióta is jártok? És még egy kérdést engedj meg. Mennyit beszéltetek, mielőtt lefeküdtetek? - Szó szerint fújtatunk. Olyan düh szikrázik közöttünk, amilyen még soha. És komolyan mondom, láttam, hogy a füléből füst jön ki.
- Ez aztán felháborító! Már te is kezded? Gratulálok, süllyedj csak lejjebb.
- Hé, minden oké? - Bill, Ash párja megfogja mindkettőnk vállát, ezzel valamelyest visszaránt a valóságba, ahol rengeteg szempár ránk mered. Pazar.
- Nincs! - kántáljuk egyszerre.
- Ha nem egy próbán lennék, még fogadnék is rátok lányok, de dolgoznotok kéne. - Jess dühösen mutogat beszéde közben, és én majdnem felröhögök. Annyira viccesen néz ki!
- Tuti én nyernék. - Nyögöm be. Mindhárman csak bámulnak rám, aztán kicsapódik a bejárati ajtó, és Damon lép be rajta. Csoszog, és vagy 3 pulcsi lehet rajta. Szemei alatt karikák húzódnak, köhögése száraz. Aha, szóval ezért jött később.
- Nem hinném. - Szólal meg Ashley, majd Damonhoz lép, kezét a vállára helyezi. Milyen édes! Boa. Damon kissé távolabb tolja magától, nehogy bármit is elkapjon. Mikor Ash ismét rám néz, szeme önelégülten csillog. Eddig miért nem vettem észre, hogy ekkora dög?
- Hé, mi van... - Ismét köhög. Ashley aggódva pillant fel rá. Mi ez? Egy elcseszett Sparks könyv? - veletek? - Fejezi be végre.
- Semmi. - Mondom nekik flegmán. Felkapom a táskám, és éppen távoznék, amikor meghallom Ash hangos suttogását.
- Csak megjött neki. Ilyenkor mindig hisztérika.
- HOGY MI VAN?! - Eléjük sétálok, mutatóujjammal a vállát bökdösöm beszéd közben. - Te normális vagy? Mi ez a duma? Te meg ne vigyorogj ezen, idióta! Ha nem cigiznél, és nem tennéd tönkre magad, akkor nem lennél a halálodon, és ez az egész nem történne most meg. Undorítóak vagytok. Csak gratulálni tudok nektek. Istenem, miért is tűröm én még ezt? Jess, elmentem. Majd jelentkezem pár hét múlva. - Az idegtől teljesen vörös a fejem, de nem érdekel. Szó szerint kitrappolok a teremből. Az ajtóból majdhogynem kitöröm az üveget, olyannyira erősen vágom be magam után. A kinti hűvös levegő egy kicsit lenyugtat, de úgy tervezem, meg sem állok hazáig. Elég nehéz volt leszoknom évekkel ezelőtt, de annyira ideges vagyok, hogy nem állom meg. Besétálok egy sarki boltba, és veszek 2 csomag ezüst Marlborot és egy öngyújtót is. Ahogy kilépek, rögtön rágyújtok. Érzem, ahogy a nikotin végigjárja a tüdőm, és legalább a felére csökken a szívverésem és az idegességem. Nem akarok ilyen állapotban haza menni, így egyetlen lehetőségem maradt: Zack. A harmadik csengésre felveszi.
- Emma? Hol vagy? Most jöttem ki a teremből. Mi történt?
- Figyelj, megmagyarázom. Tudunk most találkozni?
- Persze. Hol?
***
- Szóval a csaj bekeményített. - A lakásán vagyunk, én az egyik bárszéket foglalom el, ő pedig csapos fiúnak avanzsálva poharat töröl. Meglötyögtetem a poharamban lévő alkoholmentes koktélt, aztán rá pillantok. Tekintete minden mozdulatomat követi, és amikor a szemembe néz...Te jó ég! Szinte látom, milyen momentumok játszódnak le a fejében.
- Igen. Tudod, nem hittem volna, hogy valaha ez történik. A lányok általában azt az elvet követik, hogy "egy fiú sem állhat közénk". De ez szart sem ér. - Lehúzom az italt, majd a poharat erősen leteszem az asztalra. Zack kezét a vállamra teszi, és őszinte mosolyából érem, hogy tudja, milyen ez. Mégis, ez a mozdulat eszembe juttatja Ashley gesztusát, és egy kövér könnycsepp legördül az arcomon. Kilép a pult mögül, majd hatalmas kezeivel átkarol hátulról. Ez a kis érintés is elfeledteti velem az egész nyomorult napot. Már csak rá figyelek. Szembe fordulok vele, szorosan magamhoz húzom, és minden szenvedélyt beleadva megcsókolom. 

Egy pillanatra lefagy, aztán készségesen reagál. Derekamnál fogva felemel a pultra, lábaim közé furakodik, kezével beletúr a hajamba. Istenem! Bárcsak soha nem érne véget ez a pillanat. Kezével simogat, majd egy erős rántással felemel. Lábaim dereka köré fonom, miközben egy pillanatra sem hagyjuk abba a csókot. Benyit a szobájába, aztán minden teketória nélkül rázuhanunk az ágyra. Az agyam eddig bírta kikapcsolt állapotban. Megszólal a fejemben egy vészharang, és mellkasánál fogva ellököm magamtól. Értetlenül néz rám, mindketten zihálunk. Beletúrok a hajamba, felkönyökölök, és rá nézek.
- Én...sajnálom, de ez nekem most...
- Semmi baj. Nem kell sietnünk. - Annyira szörnyen érzem magam! Felülök, ő pedig legördül rólam. Kisietek a konyhába, felveszem a bőrdzsekim, felkapom a táskám, és kirohanok az ajtón. Hallom, ahogy a nevemen szólít, de nem állok meg. Lerohanok a lépcsőn, át az előcsarnokon, míg ki nem érek. Bárcsak elnyelne a föld!

BlondyBo;)