Levél ( XV. fejezet )

*Emma szemszöge*

Egyáltalán nem tudtam aludni. Vagy forgolódtam, vagy zenét hallgattam, vagy olvastam, de semmi sem hozott álmot a szememre. Annyira ideges voltam, hogy kínomban eltaláltam a vázám a párnámmal. Amúgy se tetszett soha.
Mikor reggel felébredtem a körülbelül 2 órás alvás után, úgy néztem ki, mint akin átszaladt pár rinocérosz. A tükrömbe nézek, és keresem azt a lányt, aki még tele volt életkedvvel és szenvedéllyel, de nem találom. Amit itt hagyott maga után, csak egy roncs.
Komolyan el kellene gondolkoznom azon, mihez kezdjek. Két tűz közé szorultam. Valamiért tetszik Damon pimaszsága és Isten a megmondhatója, hogy mennyire nem tudok neki ellenállni. De mégis ott van az a kedves, aranyos srác, aki mindig mellettem áll, és már a megismerkedésünk éjszakáján megvédett. Mégis mit tegyek? A szívemre vagy az eszemre hallgassak? Mindkettő mást súg. A fenébe az egésszel! Előveszem a hajkefém, és vadul kifésülöm a gubancokat. Megmosom az arcom, amitől rögtön teljesen felébredek. Felteszek egy kis sminket, és rögtön nem nézek ki hullaként.
Akármennyire el akarom felejteni a terheket, amiket cipelek, nem megy. A szívemre kell hallgatnom, és ami azt illeti, tudom, mit kell tennem. Nem lesz egyszerű, de mindig sérül valaki, nem?

Éppen befejezem a szakdolgozatom, amikor meghallom a csengőhangot. Mégis ki az az idióta, aki beállítja a Barbie girl-t magának? A kijelzőre pillantok, hatalmas vigyor ül ki arcomra.
- Ember, te mégis mi a francot csináltál eddig? Már háromszor hívtalak! – Egek, annyira jó hallani, hogy nem haragszik rám. Mármint a jelenetem miatt. Felnevetek, az órámra pillantok, ami 9:36-ot mutat.
- Bocsi, csak mással foglalkoztam. Mi újság, Jess?
- Velem semmi, de a hősszerelmed kórházban van. – kiejtem a kezemből az eddig szorongatott bögrémet. Szerencsére már üres volt, így csak a darabkákat kell összeszednem.
- Mi van Zackkel? Súlyos? Mondj már valamit!
- Nem, őt ma még nem láttam. Damon az, aki játssza a haldoklót. – Lassan kifújom a levegőt, de pulzusom így sem lassul.
- Mi van vele? – Próbálok közönyösnek hangzani, és valamennyire sikerül is.

- Babám, nem versz át. Ismerlek már, mint a rossz pénzt. Tudom, mennyire oda meg vissza vagy érte, és meg ne próbáld tagadni! Szerinted miért játszottam a jó tündért, és raktalak össze titeket arra a feladatra? Nos, mivel már jelezted, hogy unod a szentbeszédem, ezért rövidre fogom. Damon elájult, Ash és Bill vitte be őket a sürgősségire. Felhívom Ashleyt, hogy segítsen nekem. Már csak azt kell kitalálnom, miben. De ezzel ne törődj. Szaladj be hozzá. Ja, és csak úgy mondom, hogy neked szurkolok, csajszi. Na, kapd össze magad! Nem sok időd maradt. – El sem tudom hinni. Ő az egyetlen, aki megért engem. Úristen! Na most vagy túl átlátszó voltam, vagy végig elszalasztottam egy ilyen barátot. Aki ráadásul végig tudott mindenről. Hatalmasat sóhajtok.
- Köszönöm. És igenis szeretem a szónoklataidat. – Lerakom, felkapok egy Ramones pólót és egy farmert, hozzá a fekete Conversem, és már rohanok is le a lépcsőn. Elfutok a buszmegállóig, ahol már csak 5 percet kell várakoznom. Mikor már kezdenék unatkozni, leül mellém egy barna hajú srác, szürke pulcsiban, laza farmer gatyában és bakancsban. Pont az esetem, mégsem érdekel túlzottan. Tuti, hogy orvosi eset vagyok. Pont akkor fut be a busz, amikor felállok, én pedig, mint azt a hihetetlenül nagy szerencsém is mutatja, megbotlom a saját lábamban. A srác szerencsére elkap. Felpillantok, ő pedig olyan gúnnyal és magabiztossággal néz rám, amitől megrémülök. Barna szeméből áradó ellenségesség arra késztet, hogy hazáig fussak, ördögi vigyorától meg egyenesen borsódzik a hátam. Felismerem a tagot, ő az egyetlen, akinek egyáltalán volt haja azon az estén, amikor a társa taperolni kezdett a klubban. Nehezen, de kiszakítom magam karmaiból, majd a bérletemet felmutatva egyenesen a leghátsó sorba futok. Úgy látszik ő sem felejtett el, az előttem lévő ülésen terpeszkedik el, tudván, hogy így megállíthat. Idegesen dobolok ujjaimmal a lábamon, a szívem egyre hevesebben ver. Már csak egy megálló. A fickó feláll, és épp kezdek örülni, amikor is megfordul, és egyenesen felém jön. Megáll előttem, száját iszonyú mosolyra húzza, és az ölembe dob egy összegyűrt cetlit. Aztán megfordul, és kis idő múlva kilép a járműből. Idegesen simítom ki a rágós papírt.

Légy óvatos, angyalom. Ne bízz senkiben. Nemsokára jelentkezem. Addig keresd meg a kis barátod. Nick. Vigyázz, mit mondasz mások előtt. Élvezd a hátra lévő időd. ;)

Összegyűröm a papírt, begyömöszölöm a zsebembe, aztán trappolva leszállok. Csak úgy száguldanak a gondolatok a fejemben, és nem mellesleg rettegek is. Össze kell szednem magam. Megállok egy Starbucksnál, és veszek egy tiszta, feketekávét. Semmi adalék. Most erre van szükségem.

- Neve?
- Emma Lloyd.
- Rokon vagy barátnő? – a nő, aki a recepción ül, most gyanakvóan mered rám vastag keretes szemüvege mögül. Megköszörülöm a torkom, bárhová nézek, csak rá nem. Fehér bőréhez túlságosan közönséges ez a bordó árnyalatú rúzs, körmét idegbetegen rágcsálja, remeg a keze, ami csak azt jelentheti, hogy megivott már legalább 3 bögre kávét, ha nem többet. Másik kezével dobolni kezd az asztallapon, én pedig végre megtalálom a hangom.
- A… rokona vagyok. – Hatalmas zöld szemeit rám mereszti, én meg próbálok pókerarcot vágni. Felvonja a szemöldökét, aztán sóhajt egyet.
- Rendben. 215-ös szoba, jobbra, a harmadik ajtó.
- Köszönöm. – Elindulok a rossz irányba, amitől vörös leszek. Megfordulok, és meg sem állok a szobájáig. Félek, hogy olyan látvány fogad, amit nem bírnék elviselni, de amikor kinyitom az ajtót, nem látok sem hatalmas csöveket, sem 2 nővért, akik pálmafákkal legyeznék, és szőlővel etetnék őt. Ehelyett csak egyedül, a teljesen üres szobában fekszik, hihetetlenül nyugodt arca most kissé beesett, de még mindig ugyanaz a srác, aki… ebbe inkább ne is menjünk mélyebben bele.
Odahúzom mellé a széket, és valami megmagyarázhatatlan okból megfogom a kezét. Nyöszörögni kezd, mire én hátrébb húzódom. Szerencsére nem kel fel. Végigsimítok az arcán, ő pedig elmosolyodik. Még sosem láttam ilyen őszinte mosolyt tőle. Kedvem lenne lefényképezni, de mégsem teszem. Mégiscsak egy kórházban vagyunk, az Isten szerelmére! Szedd már össze magad!
Hiába ittam annyi kávét, mégiscsak 2 órát aludtam, és bár nagyon nem akarok elaludni, fejem az ágyra helyezem, és mély álomba merülök.

Arra ébredek, hogy valaki végigsimít a hajamon. Elszégyellem magam, de mégis örömmel nyugtázom, hogy felkelt. Megdörzsölöm a szemem, majd felnézek gyönyörű kék szemébe. Nem tudok visszafojtani egy apró nyögést, még így is annyira dögös! Nyelek egy nagyot.
- Ne haragudj! Én... – Nem is tudom, miért szabadkozom. Nem tettem semmi rosszat. Csak gondoltam rá…
- Te? – Arcán az az ördögi mosoly terül el, amit már annyira megszoktam tőle. Tekintete zavart, és tudom is, miért. Ash-t keresi.
- Én... Ne nézz már rám így! Igen, aggódom érted! Nem akarok pár nélkül maradni. – Gratulálok, ennél rosszabbat nem tudtál volna összehozni? Arcán látszik, hogy nem veszi be a még szerintem is elég gyenge hazugságom.
- Persze.
- Ne kötözködj! Ha szeretnéd, el is mehetek. – Valójában eszem ágában sincs elmenni. Régebben is mindig kihasználtam a lehetőségeimet, most sem szalasztom el.
- Az ajtó mindig nyitva áll!
- Hihetetlen, milyen provokatív vagy!
- Ez bizony igaz. Esetleg elárulhatnád a látogatásod igazi okát, és hogy merre van a barátnőm? – a fenébe! Mit mondjak? Jess mit is mondott? Istenem, semmit nem mondott a tervéről! Gyerünk, Lloyd, erőltesd meg magad.
- Először is nem beszélhetsz! Az orvos azt mondta, hogy pihentetned kell a hangod.
- Kösz, akkor mégis, hogy fogunk kommunikálni? Vagy activityzni szeretnél? – Meglátom a szemem sarkában a kis füzetet. Támad egy jó ötletem, és még illeszkedik is a sztorihoz.
- Ezt nem mondod komolyan?
- De, komolyan mondom, szóval pofa be, Knight!

Ez a legfurább kórházi látogatás, amit valaha is átéltem. Miután teleírtunk 5 teljes oldalt, csipogott a telefonom. Kihúztam a zsebemből, és elolvastam Jess üzenetét.

Figyelj, most azonnal tűnj el onnan! Ms. Hiszti most indult el. Már nem tudtam mit kitalálni. Siess!

Bakker, bakker, bakker! Visszateszem a zsebembe, és a táskámért, nyúlok, amikor is a kezét érzem a karomon. Enyhén visszaránt, én pedig értetlenül meredek rá. Szemöldökét összevonja, a kezében az a kis papír van, amit a buszon kaptam. Lesütöm a szemem, ő felül, közelebb húz magához. Kezével állam alá nyúl, felemeli, így egymás szemébe nézünk. Aggódva pislog felém.
- Ez meg mi? – Hangszíne pont olyan, mintha rémült lenne, közben rettentően dühös is. De ez nem lehet.
- Csak egy hülyeség…

- Ki volt az? És ne merd letagadni! Tudni akarom! – Szemöldökét felvonja, én kifújom az eddig benntartott levegőt. Lerogyok a székbe, kezemet tördelni kezdem.
- Egy srác… Emlékszel arra, amikor bent voltatok a klubban? Én pincérnősködtem.
- Igen, tovább.
- És az egyik kopasz srác fogdosott, de Zack leállította. Akkor ott, abban a bokszban ült ez a srác is. A buszon odaadta ezt a papírt, aztán leszállt. De nem nagy dolog.
- A fenét nem az! Megfenyegetnek és te nem is foglalkozol vele? Te beteg vagy? – Könnyek szöknek a szemembe. Igazából csak előtte játszom meg magam. Próbálom visszafogni magam, de nem megy. Remegek, ráadásul szédülök is. Tenyerembe temetem az arcom, de nem hagy sokáig így, magához húz, leültet az ágyra, majd egy váratlan mozdulattal karját a derekamra fonja. Először megdermedek, még a könnyeim is elapadnak. Aztán szép lassan viszonzom. Bárcsak ne lenne olyan jó a karjában lenni. Az otthon édes ízét érzem. De nem maradhatunk így túl sokáig. Kinyílik az ajtó, nekicsapódik a falnak, amitől megrezzenek. Oda pillantok, és azonnal elvörösödöm. A vigyor az arcára fagy, idegesen néz rám, majd Damonre, aztán vissza rám. Felállok, és felé sétálok, de ő hátrébb lép. Meg akarom érinteni, de elhúzódik.
- Mióta tart ez? – szeme vad, mint egy sarokba szorított állaté. Leejtem a kezem, lenézek, és magamban megjegyzem, hogy milyen érdekes most a cipőm. Damon megköszörüli a torkát, összeszedi minden erejét, hogy tartsa magát. Normális esetben lenyűgözne, de nem úgy, hogy én is benne vagyok.
- Figyelj, teljesen félre érted. Ha tudnád, hogy… - Kezdi Damon, de félbeszakítja.
- Mit? Mit tudnék? Egy kérdésem van csak: mióta kavarsz vele? – tekintete cikázik közöttünk, mint amikor az ember teniszmeccset néz.
- Egyáltalán nem… Nézd, hallgass végig minket.
- Hagyjatok engem békén. Én nem…
- Az Istenért, meg akarják ölni! – Mielőtt kiviharzana az ajtón, megáll, válla felett pillant vissza, keze az ajtófélfát markolja.
- Mi?
- Ez nem igaz, csak… - Próbálom menteni a menthetőt, de Damon ideges tekintete belém folytja a szót.
- Kérlek szépen, most fogd vissza a csípős nyelved, jó? Ez komoly.
- Azt hiszitek, beveszem? – Ellöki magát, hatalmas léptekkel hagyja el a kis kórházi szobát, de én nem hagyom.
- Zack, várj! Igaza van. – Megfogom a karját, de elrántja. Összeszorul a torkom.
- És akkor mégis miért hozzá mész sírni?
- Nem akartam elmondani neki! A fickó papírra írta azt az üzenetet, és én abszurd módon nem dobtam ki. Kiesett a zsebemből, meglátta, kérdezgetett, aztán… utána már mindent tudsz. Ennyi. – Végigsimítok borostás arcán, és végre megtör a jég. Magához ránt, szorosan ölel magához, orrát a hajamba fúrja, mélyen beszippantja illatom. Olyan jó ölelni, de mégsem az igazi. Csókot nyom a homlokomra, megfogja a kezem, aztán visszamegyünk a szobába.

Egy idő után mindannyian felengedünk, már nem olyan feszült a hangulat a két srác között. És bár Ash is csatlakozott hozzánk, észre sem vettem őt. Annyira elgondolkoztam, hogy nem is vettem észre, hogy hozzám beszélnek. Felemelem eddig tenyerembe temetett arcom, és zavart mosollyal fogadom a tekinteteket.
- Mi az?
- Damon szerint meg kéne keresni ezt a Nicket.
- De… ha ő került bajba, miért engem vesznek elő? – Felelem bizonytalanul. Damon sajnálkozva néz Zackre, aztán előveszi a pókerarcát.
- Mert te jártál vele. – Köpni-nyelni nem tudok. Miért hiszi ezt? Bár lehet, hogy sokat voltunk együtt, nem volt közöttünk semmi. Kivéve egyszer, mikor a parkban ücsörögtünk, beszélgettünk, és egyszer csak megtörtént. Megcsókolt. Tudom, naaagyon romantikus. De megmondtam, hogy csak barátként tekintek rá. Zackre pillantok, de ő sem mutat ki semmilyen érzelmet. Megköszörülöm a torkom.
- Azt hiszem, veszek egy kávét. Jössz, Zack?
- Persze.
- Hé, nem mennétek haza? Egyedül maradnék kicsit Damonnel. Nem baj? – Pillant ránk ál-aranyosan és ártatlanul Ash. Legszívesebben leordítanám a fejét, de visszafogom magam. Intek egyet, majd kézen fogva kisétálunk Zackkel.

BlondyBo;)