Következmények ( XXI. Fejezet )

*Emma szemszöge*

Mikor kinyitom a szemem, két dolog jut eszembe. Egy: miért hagytam, hogy valaki átmenjen a fejemen egy kamion, tele bazi nehéz tárgyakkal 657-szer? Kettő: tényleg rácsok vannak előttem, vagy csak álmodok? Mocorogni kezdek, mire a mellettem lévő ágyon az idegen hátrébb húzódik. Megköszörülöm a torkom, és rámosolygok a lányra, aki alig lehet idősebb nálam. Haja zilált, ruhái mocskosak és szakadtak, de látszik, hogy ő is csak leitta magát tegnap. A lány rám pillant, de nem szólal meg.
Hirtelen az ajtó nagy kattanással kinyílik, és egy mogorva, öreg férfi lép be, kezében egy hatalmas kulcscsomóval. Megvetően pillant rám, majd közli, hogy távozhatok. Még visszanézek a lányra, de rögtön megbánom, amikor dühösen pillant fel rám. Biztosan valami durvábbat tett, mint mi, és nem szabadul ilyen könnyen.
Mikor meglátom Damont, azonnal odalépek hozzá, átölelem a derekát, és beszívom az illatát.

  Ad egy puszit a fejemre, és végigsimít a hajamon. Szerencsére nem taszít el magától. Boldogság önt el, átjárva a testem minden részét. Eszembe jut pár dolog az estéről, bár még mindig nem hiszem el, hogy ezek megtörténtek. Damonre pillantok, aki olyan szemtelenül vigyorog, mintha nem is itt lennénk. Annyi minden változott egy este alatt, fel sem fogtam teljesen. Rengeteg kérdés kavarog a fejemben, teljesen bizonytalan a jövő. Ez most egyszeri, részeg alkalom volt, vagy komolyan gondolta? És ha így van, mi lesz most?
Egy hang megszakítja gondolatmenetem. Jess néz ránk anyáskodóan, mégsem mérgesen
- Majd magyarázkodtok később. De most menjünk, irtózok az ilyen helyektől. - Megragadja a karomat, én pedig egyszerűen nem tudok nem vigyorogni. Egy pillanatra elkapom Damon tekintetét, de ő póker arcot vág.

Fáradtan dobom le magam a kanapémra, olyan érzésem támad, mintha a kanapé teljesen elnyelne. Furcsa egy nap áll mögöttem. Miután átbeszéltük ezt az egészet Jess-szel, és kifizettük a csekket, Damon hazahozott a kocsijával. Ami nem is lenne probléma, de alig szólt hozzám. És ha mégis, tőmondatokkal lerendezett. Egy undok részem azt suttogja, hogy megbánta ezt az egészet. De akkor reggel miért volt olyan boldog? Én már nem értek semmit.
Mindezek után áthívtam Zack-et. Nem halogathattam tovább a dolgot. Így is hamarabb kellett volna ezt tennem, de valami mindig visszatartott. De már rájöttem, hogy nem szerettem soha igazán. Nem volt egy könnyű menet.
- Miatta, ugye? A rohadék! Mindig az kell neki, amit nem kaphat meg. De figyelmeztetlek, nem fog sokáig foglalkozni veled. Amint komolyabbra fordulna a dolog, el fog húzni. Te csak egy új, csillogó kis játékszer vagy a számára. De azért kösz, hogy eldobsz mindent ezért. – Beszéde végén könnybe lábadt a szemem. Nem csak azért, mert bűntudatom volt, hanem mert féltem, hogy igaz, amit mondott. Egy dühös pillantás kíséretében elhagyta a lakásom, az ajtót is úgy becsapta, azt hittem, kiesik a helyéről. Pár pillanattal később meghallottam a motorja ismerős hangját, és tudtam, hogy itt a vége mindennek.
Most pedig itt fekszem, és úgy érzem, ez volt életem legrosszabb napja.

Már épp elaludtam volna, amikor hangos kopogásra leszek figyelmes. Nyöszörögve kelek fel, magamra kapom a köntösöm, és az ajtóhoz lépek. Ám ekkor kivágódik, arcon találva engem. Az egyensúlyomat elvesztve a földre esek, fejem hatalmasat koppan a padlón. Az orromhoz kapok, amiből ömlik a vér. A falat fogva állok fel, és abban a pillanatban megbánom, hogy nem tettettem magam halottnak. Vagy legalábbis ájultnak. Bármi jobb lenne, mint egy dühös, ex-legjobb barátnő, hozzáadva az ex-barátnő címmel, aki jelen pillanatban erősen dolgozik azon, hogy a tekintetével felgyújtson. Egy szemernyi megbánás sincs az arcán az orrom miatt.
- Te utolsó, rohadt kurva! Nem hiszem el, hogy ezt tetted! Annyira tudtam, hogy magadnak akarod az én pasim! Mindent tudok rólatok! – Sikítja, én pedig nehezen állom meg, hogy ne fogjam be a fülem.
- Komolyan te papolsz nekem ilyen dolgokról? Semmi közöd hozzá. És amúgy is, részegek voltunk.
- Utállak! – Semmi más nem jut eszébe, ezért beljebb lép, leveri az asztalomról a könyveim, és a tavaly karácsonykor kapott lámpám. Igazából sosem tetszett, de akkor sem akartam, hogy így végezze. Odalépek a csendben tomboló Ash-hez, és a karjánál fogva rángatom ki a folyosóra, majd az orra előtt csapom be az ajtót. A másik oldalról mérges fújtatás, majd trappolás hallatszódik, ami egyre halkul, ahogy elhagyja a szintet. Jézusom! Sosem lesz nyugtom. Az orrom teletömöm zsepikkel, bár a ruhám így is olyan lett.
A késői látogatástól teljesen éber lettem, így készítek egy teát, és leülök tévét nézni. Sokáig kapcsolgatok, amíg megtalálom az egyik kedvenc sorozatom eddig nem látott részét, és a rengeteg párna és plüss között kényelmesen elhelyezkedek.

Amikor végre a főszereplők közelebb kerülnének egymáshoz, nem csak őket, de engem is megzavarnak. Ezúttal az illető a csengőt használja. Felkelek, még meg is botlom az egyik leesett vackomban. Kinyitom az ajtót, és megpillantom azt a kék szempárt, ami hónapok óta kísért.
- Hello, megint. – A szívem rögtön vagy háromszor gyorsabban ver, a gyomrom szerintem az agyam és a lábujjam között liftezik, és még izzadok is. Remek. – Bejöhetek?
- Persze. – Félre állok, ő pedig rögtön otthon érzi magát a fotelben. Rendezetlen haja és bőrkabátja kombinációja hatására kapkodni kezdem a levegőt. – Kérsz valamit?
- Nem. Csak beszélni jöttem veled.
- A tegnap estéről van szó?
- Igen, közre játszik. El kell döntenünk, mi legyen kettőnkkel.

 BlondyBo;)