Egy kis bújás mindenen segít ( XXIX. fejezet )

*Emma szemszöge*

A körömlakkomat piszkálom, annyira ideges vagyok. Nem bírom a vért, még ha filmekben látom is, mindig eltakarom a szemem. Ismét az órát bámulom, de akármilyen erősen szuggerálom, nem fog pár órával kevesebbet mutatni. Vajon, ha időben odaérek, ismét összejöttünk volna? Biztosan, hisz nem tudok neki ellenállni. Szeretem, a fenébe is! Egy pillanat alatt megbocsátanék neki mindent.

 Nyílik az ajtó, és egy alacsony, csinos nővér mellett tántorog ki a kórteremből Nick. Fáradtnak tűnik, mégis vigyorogva közelít felém.

- Kilenc öltés, kisanyám! – a szememet forgatom kijelentésére. Mindig is büszke volt az összes sérülésére, legyen az bármekkora.

- Hívjak neked taxit?

- Nem szükséges, a gyönyörű Lucy már megtette. – A nővérkére kacsint, majd kuncogva meglegyinti a karját. Nem is ő lenne, ha kihagyná az alkalmat a csajozásra.

- Akkor én végeztem is. Sziasztok! Ja, és jobbulást, balfék.

- Meglesz! – a táskámat a vállamra dobom, majd elindulok az ajtó felé, de mielőtt kiérnék a hűvös, esti levegőre, megtorpanok.

- Nick! – Kiáltok neki, hisz csak így figyel fel rám Lucy melleiről.

- Igen?

- Miért is voltál te a sikátorban?

- Arra volt dolgom. – Az előbbi poénos arckifejezéséből semmi nem maradt. Fagyosan nézett rám, csak fogalmam sem volt, miért.

- És ahhoz nekem mi közöm volt? – Álarca megremeg, tekintete bizonytalansággal teli. Abban a pillanatban leesett, miért lett ilyen. – Te aljas görény!

- Nézd, én csak jót akartam neked.

- Honnan a francból tudhatnád, nekem mi a jó? Egyáltalán honnan tudtad, hogy találkozni fogunk?

- Vannak forrásaim. – Lucy értetlenül kapkodja közöttünk tekintetét, egy mukkot sem ért a veszekedésünkből.

- Menj a fenébe! – Idegesen hátat fordítok nekik, majd elindulok oda, ahol remélhetőleg még Daemon vár. Az utcai lámpák alig-alig világítják meg az utat, néhol még ki is aludtak. Ahogy Nickkel sétáltam, ebből semmi nem tűnt fel. Kétszer is rossz utcába fordulhattam, de legalább egyszer, mert olyan gyönyörűen eltévedtem, hogy arra nincsenek szavak. A mobilomért nyúlok, de eszembe jut, hogy nincs rajta net, így még a GPS-t sem tudom használni. Nagyszerű. Végigsétálok az úton, majd megpillantok egy ismerős boltot. Sóhajtok egyet, innen nincs messze az az utca. Sprintelni kezdek, majd mikor befordulok, egy árva lelket sem látok az utcán. Idegesen túrok a hajamba, leülök a padkára, és sírni kezdek. Akkor tényleg ennyi volt.

Nem tudom, mennyi időt töltöttem ott, de a kezeim egész biztosan lefagytak. Írtam Jessnek egy üzenetet, hogy nem nála töltöm az éjszakát, hanem hazamegyek, de nem válaszolt. Bár, az éjszaka közepén nem is fog.

 Ahogy hazaértem, beálltam a zuhany alá, és addig áztattam magam, amíg úgy éreztem, hogy tiszta vagyok. Felvettem Damon egyik pólóját, meg a pizsamaalsómat, és bezuhantam az ágyba. Akármennyire érzem magam hullának, egyáltalán nem tudok aludni. A fejemben visszajátszok minden egyes jelenetet, még azokat is, amelyeket marakodással töltöttünk, és eljátszom a gondolattal, hogy ismét minden rendben van.

Körülbelül háromnegyed órát aludhattam, mikor meghallottam a dörömbölést az ajtón. Bizonytalanul lépkedem az ajtó felé, kezembe kapom a baseballütőmet, és a fal mellé lapulok. A szívem őrült módjára kalapál, lélegzetvisszafojtva várom, mikor megy el az illető.

- A kurva életbe már! – Hallom halk szitkozódását, majd még egyet üt az ajtóra, aztán csend, majd a léptei egyre messzebbről szólnak. Felismerném bárhol ezt a mély hangot, és kis habozás után kicsapom az ajtót, és utána rohanok.

- Várj! – Már a lépcső felénél jár, amikor utolérem. Mereven áll, nem fordul meg. A szívemet a torkomban érzem, közelednék, de nem merek. A pólója elszakadt, és csak úgy áramlik belőle a Jack Daniels, ergo teljesen elázott. Hirtelen megmarkolja mind a két oldalon a korlátot, zihálása egyre hangosabb. Megfordul, a kezét körém fonja, és olyan szorosan magához húz, hogy nem kapok levegőt, mégis úgy érzem, a felszínre értem. Könnyeim beterítik pólóját, de őt ez egy cseppet sem zavarja. Így állunk másodpercekig, percekig, nem tudom. De azt tudom, hogyha vele vagyok, teljes az életem.

- Emm… Istenem, de hiányoztál! Merre voltál? Miért nem jöttél? – Elenged, mindkét tenyerét az arcomra helyezi, kék szemei egyenesen az enyéimbe bámulnak, és nem tudok menekülni.

- Ezt majd később elmondom. – Tekintete csalódott, de mégis árad belőle a szeretet. Lehajol, és olyan lágyan csókol meg, mint még sosem. A pólójába kapaszkodom, hatalmas izmai miatt aprónak érzem magam. Mikor elenged, megragadja a kezem, és felfelé húz a lépcsőházban. Gyengéden fogja, de én megszorítom. Teljesen részeg, ez látszik rajta, mégsem erőszakoskodik. Belépünk a lakásba, elengedi a kezem, majd bezárja az ajtót. Miután végez, pajkosan mosolyog rám, amitől nevetnem kell. Ezt hallva szélesen elmosolyodik, aztán ismét maga után húz. Benyit a hálószobámba, de nem kapcsol fel semmit. Elenged, majd lerántja magáról a pólóját, és a földre dobja. Elém lép, egyik keze a hajamba túr, a másikkal a derekamat szorítja, mégsem heves a csók. Szánk egyszerre mozdul, kiélvezünk minden pillanatot. Az ágyra dőlünk, és legnagyobb meglepetésemre megfordít, hogy háttal legyek neki, aztán hozzám bújik. Arcát a hajamba temeti, kezével átölel. Sóhajtok, ezúttal a megkönnyebbültségtől, hogy újra velem van. Kezemet az övével összekulcsolom, majd a számhoz emelem, és egy csókot lehelek rá.

- Szeretlek, idióta! – Érzem, ahogy elvigyorodik, de nem szól semmit. Viszont, ha lehet, még közelebb húz magához, az egyik kezét átbújtatja a nyakam alatt, így kiprésel minden felesleges apró űrt közöttünk. Nincs is szükségem szavakra. Gyorsan bealszunk. Nem emlékszem, mi volt álmomban, de azt tudom, hogy boldog voltam benne.

BlondyBo;)